Irodalmi Szemle, 1961

1961/6 - Kezes József: Felismerés

A látomás olyan eleven volt, hogy az ő nevével szólítottalak. S a karom egyre ölelt, szorított. Az első pillanatban engedted is. Aztán mikor ráeszméltél a valóságra, hogy az ölelésem másnak szántam, kisza­badítottad magad a karjaimból. Ezután csak félve fogtam derekad___ Kedves és bájos voltál Ilonka, semmi fö­lösleges nem volt rajtad. Minden illett hozzád: a ruha, a mosoly, a kacaj ... Min­den, minden ... — Nagyon tetszel nekem — tört fel be­lőlem. Hirtelen elhallgattam. De későn volt... Mondott valamit? — kérdezted boldogan, kipirult arccal. — Nem... de igen — mondtam gyorsan és sietve hozzátettem: — Miért nem hord nyakláncot? Én sze­retem ... — Engem?... — vágtad rá nyomban, bár kissé meghökkenve. Hallgattam. Nem tehettem mást... Láttam rajtad, hogy te is küszködsz. Te­hát te is úgy voltál, úgy éreztél, mint én. Ez boldoggá tett, és egyre jobban engedtem részegítő mosolyodnak, szépségednek, a homlokodra hulló hajtincsednek ... Te aztán folytattad: — Nem... de igen — mondtam gyorsan, megtagadják önmagukat. A férfi legyen határozott... Majdnem a kör közepén egy pillanatra megálltunk. Karom még a derekadon nyu­godott. Nem volt erőm elengedni. Nem tu­dom, miért, megint Mária arca bukkant fel előttem ... és egyre közeledett... Egész közel ért... Éreztem leheletét... Ekkor láztól kicserepesedett számon csók csat­tant. A te csókod, Ilonka, Mária el­tűnt ... És újabb csók, majd még egy s megint egy. Arcom szinte égett. Teljesen átadtam magam a kábulatnak, és viszonoztam a csókokat, mert éreztem, hogy nincs vissza út...-— Táncoljunk — mondtad aztán bájos kedvességgel, és újra peregtünk, forog­tunk. Fejed olykor a vállamra hajolt, ar­cod az arcom égette, és úgy éreztem, azt éreztem, hogy sosem lesz vége. közben pedig arra gondoltam, hogy mily tiszta és őszinte vagy. Tánc után az asztalodhoz vezettél. Be­mutattál barátnődnek. Vidám voltál s de­rűd átragadt rám is. Éreztem, örülsz, hogy velem vagy. Elpirultál, mikor az asztal alatt véletlenül összeért a lábunk ... Hazafelé menet mondtam el, ki és mi vagyok. Mik a terveim, céljaim, vágyaim; hogy főiskolai tanulmányokra készülődöm, hogy kommunista vagyok. Aztán te is szól­tál néhány szót madagról; hogy boldog akarsz lenni valakivel, aki meg fog érteni, aki szeretni fog, akit te is szeretni tudsz majd és halkan, egészen halkan tettél célzást arra, hogy olyan valakit, mint én vagyok. A lakásod elé érve megkérdezted: — Mit gondol felőlem? Rövid habozás után válaszoltam: — Semmi rosszat. — Őszintén mondja ezt, Dani? — Őszintén — válaszoltam. Lehajtottad fejed. Kis idő múlva azonban rámemelted tekinteted. Jól láttam a ben­ned végbemenő változást. Szemed könnyes lett, ragyogott, mint a csillag. Aztán meg­csókoltuk egymást. Vad csók volt az, na­gyon vad... — Maga jó hozzám, Dani — mondtad szinte ittasan. — Hisz alig ismer, Ilonka ... — Egy nő sok mindent megérez. Ezután alig esett szó közöttünk, de an­nál többet csókolództunk. Pezsgett a vérem, kért, követelődzött a szám, mert könnyűvé, boldoggá tett az ölelésed. Ne­hezen búcsúztunk. Egy pillanatra úgy tűnt fel, mintha még mondani akarnál valamit. Megvártam, míg a kapu becsukódott mö­götted, csak azután indultam mély gondo­latokba merülve hazafelé. Tudtam, hogy szeretjük egymást, mégis furcsa érzések kísértek hazáig ... 3. Másnap csütörtök volt, alig vártam, hogy együtt lehessünk. Meghívásodnak eleget téve az egyik vendéglő félreeső sarkában ebédeltünk. Észrevettem, hogy tartózko­dóbb lettél, mint előző nap voltál. Ugyan­akkor csinosabbnak láttalak, noha egy csi­petnyi festék sem volt rajtad. Ekkor tettél említést arról, hogy tévúton a filozófia első évfolyamát vég zed, s utána nyelveket akarsz tanulni. Főleg magyart és németet, de még az oroszban és a lengyelben akarod tökéletesíteni magad. — Fogja-e bírni? — kérdeztem. — Ki akarok tartani elhatározásom mel­lett. t“ Nehéz lesz! — Semmi sem nehéz. Egész lényemet az a gondolat töltötte ki, hogy minden perc közelebb hoz bennünket

Next

/
Thumbnails
Contents