Irodalmi Szemle, 1961
1961/6 - Kezes József: Felismerés
egymáshoz. De mikor eszembe jutott Mária, hogy szinte hangját is hallottam s látni véltem fehér fogsorát, diónagyságú éjfekete szemét, bizonytalanság vett rajtam erőt, mert hiába kerültem tőle egyre távolabb. Kapcsolatunk erősebb volt, minthogy néhány óra leforgása alatt elvesszen, semmivé legyen ... Hidd el, Ilonka nagyon vergődtem akkor. Ám hiába közelséged és a szerelemért gyötrődő lényed már kikezdte bennem Máriát. Bármilyen nehezemre is esett, éreztem, hogy a te közelséged, városias megjelenésed mindjobban a hatalmába kerít. Bevallom, örültem ennek. — Helyesen mondja Ilonka — szólaltam meg, majd így folytattam: — Én is küzdők valamiért. — Miért ? — kérdezted különös érdeklő- äfssel.. — Hogy ember lehessek. Jól láttam a meglepődésedet, de tudtam, hogy nem nevetsz ki. Kezed az asztalon pihent. Elnéztem, gyönyörködtem ujjaid ápoltságában, finom, kecses vonásaiban, már-már megfogtam a kezed, de megtorpantam... Nem, nem az ő keze — villámlott át agyamon. — Ez nem Mária keze. Nem szabad megfognom. Nem... Nem ... Most még menekülhetsz... Siess, siess ... Mária vár ... vár ... vár ... A kép eltűnt... Ajkamhoz emeltem ujjaid és megcsókoltam ... Te akkor hallgattál, Ilonka, mélyen hallgattál, csak arcod lett pirosabb... Meglepett, hogy az ebéd végén nem engedtél fizetni. Azzal érveltél, hogy mind a ketten dolgozunk, helyes hát, ha mindketten fizetünk. Bevallom, érvelésed helyeseltem, és viselkedésed nagyon tetszett... Aztán szombaton is együtt ebédeltünk. Estére bálba hívtalak. Őrömmel jöttél, bár kissé izgatott voltál. A mulatságon jól éreztük magunkat. Láttam boldogságod, s ez engem is boldogabbá, közvetlenebbé tett. Ott kérdezted meg, hogy tegezhetjük-e egymást. — Szívesen — egyeztem bele. A hatalmas terem zsúfolt volt. Mégis nem egyszer úgy tűnt, hogy egyedül vagyunk a parketten, és szállunk, repülünk szédítő gyorsasággal, erősen egymáshoz simulva; körülöttünk minden csupa varázs volt, csupa dal és melódia ... — Dani! — csendül fel a hangod. — Maradj velem! örökké! Már ma is ... — Kis csacsim, te ... — Lehetek az is, csak maradj... — Nem ... nem ... még nem lehet — tiltakoztam minden erőmből. — Gyáva vagy! — kiáltotta vad szenvedéllyel ... Forogni kezdett velem a világ ... Ekkor ütöttelek meg ... Torkom sírás fojtogatta. Alig ismertem magamra... 5 te, némán álltái... Hihetetlen volt. — Gyerünk haza — mondtad, nemtörődve a közelünkben állókkal... Négy óra volt... A Kultúra és Pihenés Parkjától gyalog indultunk, noha indítványoztam, hogy menjünk autóbusszal, mert a Dimitrov Vegy- üzemig, ahol laksz, bizony hosszú az út. De ajánlatomat nem fogadtad el. Azzal érveltél, hogy nem vagy fáradt, és hogy szereted az éjszakai csendet, amikor senki sem bolyong az utcán. Nem ellenkeztem, mert ezt én is szeretem. Hűvös szél fújdogált, az ég szakadozott felhőkkel volt tele, csak néha bukkant elő egy-egy csillag a vonuló fellegek mögül, amit aztán a következő ismét eltakart. Egymás mellett mentünk. Nem akartad, hogy karonfogjalak, sőt még a kezed sem engedted megfogni. Egyik kezedben kis táskád volt, a másikban hóvirág csokrot szorongattál... A vár alatti alagúton végigsüvöltő szél kócolta szőke hajad. Az alagúton túl hirtelen megragadtad a kezemet, és mélyen a szemembe néztél. Éreztem, most valami döntően fontos kérdés hangzik el, és nem csalódtam. — Mond csak, ki az a Mária? — kérdezted. Első bálunkon Máriának szólítottál. A kérdésed megdöbbentett, meglepett, csak nagysokára válaszoltam, de őszintén, ahogy akartad. A kezed szorítása meglazult. — Falumbeli lány. Udvarolok neki. — Régóta? — Féléve. A lassan elvonuló felhők felé fordult tekinteted. Megéreztem, hogy fáj, hogy nagyon fáj az igazság, mégis tovább faggattál. — Szereted? Megint csak az igazat mondtam: — Nem tudom. E két szavam — úgy láttam — megnyugtatott, mert az éjjeli villanyfénynél is felfedeztem az arcodra visszatérő pírt. — Hiszek neked — mondtad — de hogyan tudsz udvarolni egy lánynak, akiről azt sem tudod, hogy szereted-e?
