Irodalmi Szemle, 1961
1961/6 - Kezes József: Felismerés
Végül is megunva a szemlélődést, egy éjjeli bárpincében kötöttem ki. 2. Hatan ültünk egy asztalnál. Négy fiú és két lány — tizennyolc-huszonkét évesek. A társaság a nőkről beszélgetett, méghozzá nem éppen a legilledelmesebb hangon. Egyikük — öltözetéről, viselkedéséről ítélve, huligánra emlékeztetett — volt a leghangosabb, noha a többiek nem sokkal maradtak le mögötte. Egyébként őt tartották maguk között a legnagyob tekintélynek. Minden úgy történt, ahogy vezérük mondta vagy óhajtotta. Hallgattam őket, bár nem érdekelt miről beszélgettek. A vezér, a második gyümölcsszörp, a harmadik kancsó szódavíz és két deci vörösbor után az asztalra ütve így kiáltott fel: — Csau srácok! Príma húsa volt annak a csibécskének, amelyet tegnap fogtam. Ezt én mondom nektek. — Itt mellére ütött, folytatta: — Olyat még nem láttam, pedig már nem egy Klára-félével akadt dolgom... A többiek szájuk szélét nyaldosták, szemük csillogott és áhítattal — a lányok is — hallgatták győzelemittas hangját. A mellettem ülő ficsúr hízelegve szólt a vezérhez: — Remélem, bemutatsz neki? A vezér nagyot nevetett. A másik szomszédom válaszolt helyette: — Kinek kellenél azzal a kecskeszakállal ? A megsértett így vágott vissza: — Fogd a pofád. Nekem nem vágta le az anyám a szakállamat, mig aludtam, mint neked ... Erre olyan röhej támadt, hogy magam sem álltam meg nevetés nélkül. A dolognak azonban semmi különösebb következménye nem lett, csak a két lány vonított, és szaggatott röhögésük még sokáig hasogatta a fülemet. Mindez rám különösképp hatott. Ebben a környezetben engedett fel a dermedtségem, noha hasonló elemeket szívből utálok, ott jöttem rá, hogy nem élhetek, mindenkitől elzárva, mint egy remete. Ügy tizenegy óra felé, mikor a huligánokat néhány fiatalember kitessékelte, Ilonka, téged pillantottalak meg a táncolok között. Egy barna fiúval keringőztél. Mosolyogtál. Szemed csillogott, arcod mint a rózsa, piros volt, és mosolyogva válaszol- gattál táncosod kérdéseire. Táncosod komoly, csinos fiú volt, olyan aki után bizony megfordulnak a lányok, és szívesen veszik, ha teszi a szépet körülöttük ... De én csak téged néztelek. Te is észrevettél, de csak rövid ideig felejtetted rajtam a szemed. Arra azonban elég volt, hogy valami őrült láng lobbanjon fel bennem, hogy mindent elfelejtsek... Aztán meglestelek, hová ülsz le. A következő táncot már együtt lejtettük, az utána jövőt is, a következőt is. Aztán hazakísértelek, mert nem tudtam ellentállni annak a vágynak, hogy együtt lehessek veled. Gyalog mentünk a csendes utcákon. Beszélgettünk. Hajnalodott. Négy óra volt.... Emlékszel, Ilonka, miről is beszélgettünk tánc közben? Jobban mondva, miről beszéltél, mert én többnyire hallgattam. Hiába, ilyen vagyok, se nők, se férfiak társaságában nem tudok sokat beszélni. Azt tartom, hogyha okosat nem tudok szólni, ostobaságot nem mondok. Akkor este meg rejtélyes módon semmi okos vagy szellemes dolog nem jutott eszembe. Részben, mert te alig engedtél szóhoz jutni, részben mert annyira lekötött a szépséged, a közvetlenséged, egész lényed. Mégis éppen tánc közben váratlanul Mária arca bukkant fel előttem ... Kerek, kreol-barna, bársonyos arca, nagy fekete szeme, vállára omló fekete haja, üde fiatalsága, ahogy utoljára láttam egy falusi kul- túrház padlós termében. A dobogón az ifjúsági szervezet zenekara épp a Moszkva- keringőt játszotta ... Mária feje egy kissé a vállamat érintette, hogy haja illatát is éreztem... — Marika — súgtam a fülébe, — név- és születésnapod közeledik. Mit szeretnél, mire vágysz? Rövid ideig tartó hallgatás után ezt súgta vissza: — Arra, hogy velem légy. Örökre — tette hozzá, s még jobban hozzám simul. — Ez az én vágyam is — válaszoltam, és erősebben megszorítottam karcsú derekát —, de mégis, mit hozzak? Megint rövid szünet. — Tudod mit — mondta aztán — magadat. — Jó, jó — megint így a fülébe — azt is elhozom, de tudod, hogy valamivel illik ilyen alkalomkor ... — Ide figyelj — válaszolta — hozz két szál virágot. — Marika, úgy szeretlek — és még jobban magamhoz öleltem... Feljajdultál, Ilonka ...
