Irodalmi Szemle, 1961
1961/6 - Kezes József: Felismerés
Kezes József Felismerés í. Február utolsó napjai voltak. A télnek se híre, se hamva. A városra lassan leszállt az est. Hat óra felé járhatott az idő. Munkaasztalomon egy bakelit hamutartóban vagy harminc cigarettavég hevert. Kábultnak éreztem magam. Felálltam, hogy kimegyek az utcára, sétálok egy félórát, hogy kiszellőztessem a fejemet. A séta mindig visszaadja szellemi frisseségemet. Vettem a kalapot, a kabátomat, és kollégámtól elköszönve elhagytam a hivatalt. Másfél órányi bolyongás után hazafelé vettem utam. Asztalomon könyvek, újságok és folyóiratok mellett egy boríték várt rám. Rajta gyöngybetűkkel: Forgács Dániel stb ____ M ária írt. Falumbeli lány. Fél évvel ezelőtt ismerkedtünk meg egy utazás alkalmával. Azelőtt azt sem tudtam, hogy a világon van, mert én már közel tíz éve nem tartózkodom odahaza. Találkozásunk után két hétre búcsú volt, akkor egy kissé jobban összemelegedtünk, egész este együtt táncoltunk. Azóta, bár nagyritkán, de találkozni szoktunk otthon. Mária most tizenhét éves, csinos lány és megvallom, tetszik nekem. A közeli városba jár iskolába. Érettségi után főiskolára akar menni. Egyébként igen rendes, komoly, művelt, szerény és csendes teremtés. Nem szeret sokat beszélni, és én vagyok az első udvarlója ... A felbontott levélben ezeket a sorokat olvastam: Kedves Dani! Vasárnap nem leszek otthon. Gyere egy hét múlva. Sokat gondolok rád. Csókol: Mária. összehajtottam a levelet, és visszatettem a borítékba. Utána cigarettára gyújtottam, és járkálni kezdtem a szobámban, melynek területe mindössze tizenkét és fél négyzet- méter. Nem nagy szoba, de nekem megfelel. Mária levele — első levele — jól esett, örültem neki, bár bevallom, szívesebben olvastam volna olyan sorokat, amelyek sürgősen hazahívnak, mert mellette mindig jól érzem magam, örültem a levélnek, de mégis mintha felizgatott volna. Hirtelené- ben a gondolatok, tervek sokasága kezdte megszállni amúgy is zsúfolt agyamat. Azt hittem, menten széthasad a fejem. Aztán ahelyett, hogy lefeküdtem volna, az a gondolatom támadt, hogy emberek közé megyek. Hirtelen elhatározással ruhát cseréltem, és elhagytam kedves legényszobámat. — Most aztán hová? — kérdeztem önmagámtól, mikor az utcára kerültem, mert fogalmam sem volt róla, merre is vegyem utamat. Minden meghatározott cél nélkül elindultam ... Csend volt. A házak ablakából néhol fény szűrődött ki. Az autóbusz megálló fellé haladva határoztam el, hogy bemegyek a városba. Nem is vártam meg a buszt, hanem gyalog indultam, már csak azért is, mert a tiszta, friss és lágy tava- szias levegő jól esett. A Duna-híd közepén megálltam, jó ideig a korlátnak támaszkodva hol a folyó höm- pölygését, hol a vár körvonalait, hol pedig a távoli fénypontokat néztem. A híd alatt egy vontatóhajó három teherszállító uszályt húzott maga után ... Ekkor jutott eszembe gyermekkori vágyam: arról álmodoztam valamikor, hogy hajós leszek. Arra is emlékeztem, hogy tizennégy esztendős koromban, „titokban“ matróz ruhát akartam vásárolni. Hogy álmomból nem lett semmi, azt szüleim ellenállásának köszönhetem. Később dacból — ha matróz nem is lehettem — legalább hajólakatosnak tanultam ki. Aztán az élet mégis keresztül húzta számításaimat ... Még sok egyéb gyermekkori vágy, terv jutott az eszembe ott a hídon, míg végül kissé lecsillapodva, lassú léptekkel elindultam a városba ... Egy ideig a téren jártam fel s alá. Megnéztem a kirakatokat, neonokat, a siető embereket és rohanó villamosokat. Észrevettem sok mindent, még azt is, hogy a mellettem elhaladó emberek többnyire gondtalanok és vidámak ...
