Irodalmi Szemle, 1961
1961/6 - Lehocky Teréz: Futótűz
zett. Aranyzsákoknak, bitangoknak szolgál. A vádlottakat nem engedik szóhoz jutni. Védekezés nincs. Ettek, nem ettek, kit érdekel! — Semmi mellébeszéd. Feleljen. Igen, vagy nem?! Fiányi tanú sincs. Mindent hézagosan olvasnak, töredékesen, csak a lényeget említik. Okról, okláncról mukk sincs, csak az okozatról beszélnek. A bírák nem is tanácskoznak igazában. Csak sugdosnak, bólintanak. Az egyik legyint, a másik vállát rántja. Könnyen megy a halálos ítéletek meghozatala, és nincs apelláta ellenük — még az istennél sem. Az ítélet indokolása nagyképű, képmutató, hadarás a hazaárulásról. Blecher, Dubina, Dutkievics és azonkívül még heten agyonlövetés általi halálra ítéltetnek. A végrehajtás most azonnal — kint az udvaron. A bűnösök legtöbbje nem valami eszmeiségért lett hazaáruló. Inkább egyszerű tolvajok. Egyszóval csődbement rablók, kis kukacok, akik italokért, ételekért, kamrákban való nyalakodásért eladnák Ezsauként a szent korona megannyi birtokát. Ez... a bolsevizmus arcképe. Csupa zagyvaságot, ellentmondást hadar. Bamba bokszolója ő az igazságnak. Vén, zörgőtérdű alkusz, vállában a reuma homokja, rozsdája, de mégsem ért még emberré. A bíráskodás neki nem szent betű, csak ipar, kalmárkodás, kufárkodás. Egy emberélet neki csak annyit számít, mint egy kuglibábú. Kint az udvaron már sorakozik a kivégző szakasz. Mindjárt rakásra ölik őket, mint a tilosban járt, pórázatlan kutyákat. A hozzátartozók sose tudják meg, ki ítélte el, miért és hol végezték ki őket. Elsőnek egy kiéhezett, szőrös bakát visznek. Rongy lett belőle. Fél. Képtelen előremenni, megbicsaklik, rogyadozik. Futni, szökni, áttörni próbál. Aztán megfogják, odavonszolják a barakk tűzfüstös falához, odakötözik. Fején a szemkendővel úgy fest, mint egy glédiccsel koronázott Jézus. Ecce homo! Kétezer éve a zsidó papok, most az új keresztes lovagok szögezik keresztre. A halálraítélthez nagysebtiben latinul beszél a pap, leengedte súlyos szemredőnyét. Kerekedő hasán malmoz az ujjaival. Tábori lelkész őkelme, aki már sok ilyet, sőt még ilyenebbet is látott. S mert az áldozat még óbégat, rángatózik, szinte dühösen, magyarul kaszálja az imát: „És mondá Jézus, jöjjetek hozzám mindnyájan, kik fáradoztok és terhelve vagytok, s én megenyhítelek benneteket!“ Blecher ordít: — Ügy mondd, te piszok, te sörhasú: Nem vagy militarista, se kapitalista, ellenem vagy, s azért viszlek, megeszlek. A baka irtózatosat kiált, bőg, rimánko- dik, mikor meghallja a parancsot: „Készülj“! A kivégző szakasz tanácstalan. Timóczik, a majomparádé felé pillogat. Nyolcán vannak. Sápadtan a fegyvert lábukhoz eresztik. A hosszúra nyújtott siránkozás, üvöltés, mintha szög lenne, szinte fájdalmat okozva az ember körme, bőre alá kúszik. És a szerencsétlen flótás most bekötött szemmel térdre esik, hóhérai felé kúszik, már amennyire a kötelek engedik: — Kérjetek kegyelmet Schöpflin ezredes úrtól. A gyerekeim... a kicsi gyerekeim... ezredes úr... ezredes úúúr...! A szakasz reszket. Jaj, könyörüljön, vagy adjon parancsot a tüzelésre. Csak mindennek gyorsan ... gyorsan vége legyen! Ne kelljen hallani ezt a borzalmat! Timóczik int, és eldördül a sortűz. És még egy parancsnélküli lövés a balszélről: a kegyelemlövés, mert a húscafat még ott a fal tövében mozog, körmével gubancolja rongyait. Blecher az utolsó. Nem kell a szemkendő. Ledobja, szembenéz a fegyverekkel. Azt mondja... nem, nem is mondja, inkább szilaj üvöltéssel köpi magából a szidalmat, buzdítást. — Ti bírák, tisztek, gazdagok! Ti becstelen vágóhídi győzők. Páváskodtok, de a dögvész már bennetek. Én nem halok meg, emberek, de feléjük már elindult a sírásó. Vad, gyors vízrobaj a beszéde. Bűvöl. Mikor tüzeltek, hogyan tüzeltek, nem emlékeznek. Már rég ott fekszik hanyatt, de mintha még most is ontaná magából a vádat, mintha még piros zászlót lengetne. A kivégzettek körül aztán masírozni, defilézni kell. Játszik a katonazene, éneklik teli torokkal: „A hazáért meghalni“... Működnek a fényképezőgépek. A csákók, tisztek, bírák szinte olajfényesek a megelégedéstől: ki vagyok én: óriási hamham. Szinte tolonganak a hullák körül, nehogy szélre kerüljenek és a fényképről lemaradjanak. Ez a cs. és kir. emberség. Ez a militarizmus. A fellázadt zászlóaljat elhelyezték, beolvasztották a losonci cs. és kir. 25. gyalogezredbe. De hiába! Lid ércláng ként csap fel a katonalázadás: Trencsén, Pécs, Csehország, Morvaföld van soron. Nem hamvad hát a piros tűz — a futótűz ... !
