Irodalmi Szemle, 1961
1961/6 - Simkó Tibor: Három szonett
oriantális szonett akt Sirnkó Tibor háromszínű szonett Utolsó mosolyát sohasem felejtem el: édes volt, mint a méz, és merengő, mint a bánat. E végső visszanézés, belengve kis szobámat, azóta mindennap ágyamhoz térdepel. Hány céda lány egy árva éjt sem érdeméi... Őt álmaimba zárva égő érzésem támad — ily vágyat csalogány is csak hajnál hajlatán ad talán, ha bús dalán szerelme rebben el. Elszállnak éveink, elillan mámorunk; halk őszök éjein hullt szirmot számolunk: lám, hajdan izzó ajkam íze ma rég kihűlt íz... E láng a szívemben közönnyé mégsem ég. Sosem felejtem el nagy könnyes két szemét kék arcfátyla fölött, mely zöldes volt, mint a tiirkisz. Kibontott szőkesége olyan, mint e papír: körüllengi a szende rajzot, kiemelvén a pírban égő arcot, a mell fényébe árny-csókokat hintve. Csodás — és én, az első ember, ajzott ideggel nézhetem csak, s már-már szinte félénken, hogyha újból megérint a báj, amely rég vadul szemembe rajzott. Ezerszer üdvözlégy, te rózsaszínbe öltözött dallam lelkem húrjain, te hótiszta test, regősök hőse, nemtől Te, kinek méhében, ahol a csapzott haj rejt ekén légtétovább e rajz, ott új életről mereng az ős Teremtő ___ í gy éghetett az első csókos ajk ott a hajnál mélyén, túl az Uralon: a száj, mely aztán ezer évig jajgott a tengerekbe vérző nyugaton. Egy tiszta gyermek istenért sóhajtott, s a hóval behullt holdas ugaron ős mén nyomán nyájával végighajtott a fennkölt arcú bágyadt nyugalom. De télre tavasz jött, a földből zsenge fü dugta ki fejét, s a lomb közt zengve ütött tanyát a sok remény-madár. És lángból, vérből, csókból ember-adta szivárvány nőtt az égre, és alatta galambot ringatott a mély, vad ár.
