Irodalmi Szemle, 1961
1961/6 - Lehocky Teréz: Futótűz
A lázadók nem törődnek a délutáni munkával, hasalásokkal. Nyíltan járnak- kelnek a barakkokban, lázítják az újoncokat, maláriás betegeket, a gépfegyvereseket. Dubina kitesz magáért. — Bajtársak, ma lelepleztük a népszaggató gazembereket. Bemegyünk a tiszti kantinba. Rámolunk. Sok kenyér kell nekünk. Ropogós, barnára sült, erősen lisztezett kenyér. Kiengedjük a fogdába zárt testvéreket... És vége a kaszárnyának, gyakorlótérnek. Petróleummal lelocsolunk mindent. Hazamegyünk. Le a háborúval! Blecher hozzáfűzi: — És otthon elvesszük a gazdagoktól a földet. Felosztjuk becsülettel. És mások is, sokan kiabálják, hogy lerántják a tiszti parolint, meglátogatják odaát a gyáros finom konyháját. Még alkonyatkor megdobálják téglákkal és kövekkel a házát, bezúzzák az ablakokat, ledöntik a vaskerítést. Megy a fene nyolckor aludni! Weglarz azt se tudja, hol áll a feje. Ráadásul jön a másik kollégája, Kozák is — azzal, hogy a hármas számú barakkban, ahol az újoncok vannak, csataordítással fogadták: „Kenyeret!“ Elmennek az „öreghez“. Az ágyból húzzák ki. Elkísértette magát a tiszti étkezőbe. Valahonnan ráhahotáztak, szarosnak mondták, és azonmód hat lövés dördült körülötte. — Weglarz! Maga menjen Tverdy századoshoz. Az az utasításom, hogy rendeljen el riadót a gépfegyveres századnál. A lőszerraktár őrségét katonai csendőrséggel erősítse meg. Tverdytől egyenest Schlőgel századoshoz menjen. Azt... izé... a barátnőjénél lehet ilyenkor megtalálni. Tudja? Míg riadóznak, s a telefont rángatják, a felkelők se restek. Felfegyverkezve, teli tölténytáskával — Blecher feltűzött szuronnyal — tódulnak ki a barakkból, és beverik puszta kézzel, kővel az összes ablakokat. Kikapcsolják a villanyt, vezetéket vágnak el, drótokat, éles tölténnyel a levegőbe löd őznek. Weglarz lóhalálban Schlőgel századoshoz rohant. Az ingujjban nyit neki ajtót. Háttérben a kisasszony fekszik rózsásan, zu- hatag-bő pongyolában. Mert úgy dukál, hogy az úriasszony — minél nagyobb a nyomor, annál jobban fitogtassa rőfszámra a drága selymet, bársonyt. Az utcán bő szárú, snájdig bőrcsizmában jár, katonaszabású, sokgombos, aranysujtásos kosztümben, a térde is kifityeg belőle. „A háború soká tart, a szoknya kurtulhat" — ez a Vénuszok jelszava. Aztán ápolónős- ködnek, de a vöröskeresztjük csak a kardos, bojtos, csillagos tiszti Mársok felé hajlong. A baka felé moccanatlan. De Schlőgel se okosabb, mint a többi. Vad zenebona dárdázza a levegőt, beletombol a heves gyalogsági tűz, a parancskiadás lehetetlen. Ha balidők járnak, megugranak legelébb is azok, akik a legnagyobb poklosulást csinálták. így Ostiadel, a baj- ban-okos, csak messziről meregeti a szemét erre a vak őrületre. Van is eszébe süllyedő hajón bevált kapitányként utolsó percéig vezényelni, derék bástyának, vitézhalálnak példájává lenni... Aztán deresre festődik az égalja, lángnyelvek nyalogatják a második barakkot. Égnek odabent a szalmazsákok, futkároz- nak, gyújtogatnak a pórázuktól szabadult tiszt- és úrharapó közlegények. Kormos, füstös, robbanó-egyveleg szaga száll. Benzin, petróleum, olaj, szénláng oldja fehérfényesre, kobaltkékre az éjfélt, a félhomályban furcsa árnyak nyújtóznak, szélesednek, s a sátáni sötétben dulakodnak, rakásra sebzik egymást a gépfegyverek bírásáért. Ég már a harmadik barakk, a negyedik, ötödik, kilencedik is. Tűzár, hő gomolyog. Valamelyik megkövült tiszti agyvelő, melyben még gyatra gőg feszít, oltást parancsol. Botynczuk káplár már kapna is a vízfecskendő után, de elébeszökkennek, puskatussal zavarják. Kongnak a templomok, óvatosan, lőporfüsttől és mocsoktól feketén lopakodnak a z önkéntesek és altisztek a lőszerraktár felé. Egyelőre övék a zsákmány, a gépfegyver. Vad sorozatok, harminckettedes ütemes kattogások varázsolják por-emberré a húsembert. Milyen könnyű szellemeket csinálni! Egynéhány lég bemeredő kerekű autó, szekér lesz a lázadók fedezéke. Önkéntesi, tiszti puskák, pisztolyok írnak ólombetűkkel az oldalukba. Az ezredes lapul, vajon az „oroszok“ mernek-e kitörni fedezékük mögül...? Kitörnek! Vértől, tűztől részegen rohannak, csak úgy puskátlan-fedetlen, olyika hosszában elzuhan, de tetszhalott csak, vagy mi az ördög... mert felugrik, irtózatos herkulesi árnyat vet, és rázuhan a jószagű, stuccolt bajuszú önkéntes urakra. Azok, mintha éreznék orrfacsaró bűzét a halálnak, csoportosan, tüskén-bokron át ijedt futásnak erednek, szüzmáriácskáznak, s ha lehetne, legszívesebben a föld alá bújnának.
