Irodalmi Szemle, 1961

1961/6 - Lehocky Teréz: Futótűz

hogy ha az alezredes úr (Ostiadel bele- üvöltött: „Marha! Barom! Ezredes úr...!), illetve ezredes úr továbbra is meghosszabbítja a szabadságolási zárlatot, akkor felgyújtják a kincstári barakkot.

— Ahá! Hát így vagyunk? No jó... Mukkot se. Érted? Három nap szabadságot kapsz.

A sebtében összehívott tiszti értekezleten elhatározták, hogy kikoplaltatják a bandát. 1918. május 11-től a forradalmárok kenyérfejadagját még jobban leszállítják, és tíz napra nem jár ki semmiféle bagó.

Aznap este még kicsit elkártyáznak. Dög- f áradtak a tivornyától. Virrasztanak a zászlósok, bécsi önkéntesek, a ficsúrok.

Soha jobbkor...

Tenni kell. Most!... Tegnap korán volt, holnap késő lenne. Szítani kell a tüzet. Eleget mart, fojtogatott a füst, a lappanó szikra. Tűzvész kell, futótűz. Ha itt-ott elalszik, vagy eloltják, másutt lobogjon fel még nagyobb lánggal! Váljék forrongó katlanná minden laktanya, vartyogjon a láva. A békeéhes katona segítőtársa az egész világon megmozdult munkásnak, proletárnak, szegényparasztnak. Ne szelje át a levegőt többé gyilkos acélmadár, ne ontson gázt az ég, ne gyalulja szénásszekerek útját többé harckocsi!

Sötétedéskor Dubina, Blecher és Dutkie- vics barakkról barakra suhannak, panaszolnak, tanácsolnak.

—A holnapi parancskiadáson morogni, zúgolódni kell. Kevés a menázsi, éhen kell halni. Bármi legyen ebédre, nem szabad megenni, morzsát se nyeljetek! Követeljük a szabadságolást es a szálláselhagyási tilalom azonnali beszüntetését! Te szólsz a menázsiért, te a szabadságért, te ezért, te azért! Tisztelegtek úgy, hogy sehogy! Visszaszájaltok! Mindenütt így megy a szervezés. így lesz Trencsénben, Kárpátalján és egyebütt. Mi vagyunk az elsők, a híradók, a béke úttörői. Rendben van? Értitek ?

Páran ágyban fekszenek, tettetik az alvót. Azt mondják róluk, hogy kulákfiak. Egyikőjük se dögledezett hátán a szeneszsákkal. A szegény falusinál egy szem krumpli sincs otthon, ezek meg mázsaszámra hagyják megrohadni a kamrában, vagy alkoholt főznek belőle. — Mindent hallanak, de zúgolódni, rongyot rázni nem mernek.

Másnap kora reggel Landentinger Albert zászlós megy a tiszti kantinba, és megrökönyödve tapasztalja, hogy a bakancsot tisztító „oroszok“ közül egy se tiszteleg.

Még útjából se térnek ki. Meglökdösik, nekirontanak. Szitkozódik, rendreutasítja őket, de mintha borsót hányna a falra. Valami bűzlik.

Ebédsorakozókor Motusz Dániel, harmadik a sorban, nem fogadja el a parajt. Csajkájából kiönti, és éktelenül lármázni kezd. „Disznóknak add komám, meg annak, aki parancsolta.“

Odaugrik hozzá Neumann főhadnagy, és se szó, se beszéd, pofoncserdíti. Motusz rá sem ér felzendülni, még vadabbat visszacsapni, máris iszonyú ököl vág egyet a tiszturam fejebúbjára. Homola István tette. Huszonkétéves, alsóvesztényi zsellér fia.

Ez a jel. Az elfojtott látszatnyugalom egyszeribe odalesz. Az ezersebű frontkatona megereszti a hangját. Nyilt, burkolatlan. Követel. A zűrzavarra, viszályra a kerítésen túl megáll egypár nő, köztük féllábú rokkant. Velük a gyerekek: gyomhajúak, lógófejűek, lágycsontúak. Folyton csak ennének. Benéznek. Hallgatódznak. Izgatottak. Az asszonvhad szurkot öntene, sziklát gurgatna. Ők is ínségtől poklosak, bosszúállóvá kérg ezettek. Nekiállnak uszítani a katonát.

— Üsd, vágd, nem anyád!

Szörnyűek, szépsk. Szentek. Óriási vágyakat lélegzenek ki.

Míg Neumann fejét a lazaretben istá- polja a törzsorvos, Rosenthal hadnagy igyekszik rendet teremteni. De a katonák nem sorakoznak. Benne vannak a dühben, bűvöletben. Hiába parancsol csendet. Megvadultak, mint a harangok össze-vissza konganak. Vádolják a tiszteket, a parancsnokot. „A szabadságolásnál kivételeznek. Éhen döglünk. Moslékot adnak. Úgy bánnak a katonával, mint a vesze't kutyával.“

— Minden ember egyforma, ha őrmester, ha honvéd!

— Elég a katonáskodásból. Nem kell háború. Fütyülök a „hősi“ halálra.

— Békét, kenyeret akarok!

— Munkástanács van már. Legyen katonatanács is. Az zabolázza a tiszti önkényt.

A lángüstökű hadnagyocska ágaskodik. Nyaka kidagadt, úgy ordít:

— A panaszt csak raporton lehet előadni. Mindenki személyesen adja elő a bántódását.

Lehurrogják, kiröhögik. „Majd kisked- den. Hogy aztán mint lázítót felkössenek az első fára? Ha korog a gyomrom, és zabáim akarok, mindjár zárkát kapok, mindjárt tetves cucilista vagyok? Menj!... Te... paprikajancsi!“