Irodalmi Szemle, 1961

1961/6 - Lehocky Teréz: Futótűz

lalás. Naponta háromszor víz és harmadnaponként negyed komiszkenyér és tíz- dekás korpalaska.

Vagonírozás közben látják a foglyok, hogy otthon is folyik a rekvirálás. A hadiszállítók, mint hájas, szopókás sáskák, megszállják a kamrákat, marcangolják a lepedőt, benéznek a deszkapalló alá. Kiforgatják még a molyos szűrt is. Hogyisne, minden a saját zsebükbe megy.

A transzport Rimaszombaton kiszáll. A 80. k. u. k. gyalogezred pótzászlóaljaként osztják be őket. Kilenc barakkban van ott a katonaság, velük szemben egy gyáros szép villája.

Megcsapja őket a kaszárnya atmoszférája: izzadtság, karból, vizelet, suviksz, nyers bőrszag és zöldségleves illatának egyvelege. A pincében a nagyhasú pléhkan- nák büdösek a főzelékkotyvaléktól és komiszkávétól. Egyszóval bűz, amit az úristen még rosszkedvében sem teremtett, és most mindenbe beleeszi magát. Szökni nem lehet előle.

A beszállásolás utáni második napon sorakozót fújnak a tágas udvaron. Schöp- flin ezredes úr három századosával csapatszemlét tart. Arany cvikkere és iszonyú jó dolga van. Mindnyájan befűzöttek, kard- csörtetők, és a fronton csak addig voltak, míg lövedék helyett csepegő kórt nem kaptak.

Tudják is ők, hogy a cukor, a zsír árát felverték, s hogy a patikaszer, üveges orvosság lassan olcsóbb, mint a kenyér. Jó- maguk, asszonyaik és babáik nem állnak sorba a lómészárszék előtt, hanem komótosan vásárolnak a tiszti kantinban. A nagysága nem porol, csizmát a tisztiszolga pucol. A veteményeskertet felássák, gyomlálják, öntözik a bakák. Párnapi szabadságért elhozzák hazulról az anyjuk utolsó lábas jószág át is.

Őrületes a tisztgyűlölet. Hát még a frontharcosok között! Mert hogy is volt?

Az első vonalban göncöstül alszik az ember. A bataillonnál leveszik legalább a felső gúnyát. A regimentnél a nadrágot is. A brigádnál csíkos pizsamában heten- regnek. A divízió rendes, becsületes ágyon horkol.

Aztán: a tűzvonalban a közember magavájta tölcsérben kúszik. A kumpány-pa- rancsnok már négy méter mélyen nyakalja a rumot. A zászlóalj hat, a regiment 10 méteres biztonságban dohányzik.

Legelői tetvesek, mocskosak. Ha nincs harc, hangyadombra szórják a tetűserkés mundért. A hangyák fölzabálják, kiűzik a

parazitát, akár Belzebub az ördögöt. Egyszóval hátul, persze a tiszturak, kezet mosnak étkezés előtt, és hetente lubickolnak. Szinte úgy tűnik, hogy a megtorpédozott, tótágast álló hadigőzösön is csak a matróz tátott szájába fut a sósvíz.

Ilyen tiszti fucsuroknak tesz jelentést most Weglarz Szeverin tiszthelyettes:

— A hazatért oroszországi hadifoglyok száma 509. Nagyrésze ukrán, a többi szlovák, meg magyar. Eddig minden zökkenő- mentes.

Schöpflin bataillcn-kommandant fényes, akkurátos lakkcsizmában megkezdi a fel- alá sétát a legénység sorfala előtt.

— Zökkenőmentes?... Hm... Na! Férgeset, romlottat nem tűrök. A városba járkálni nem szabad. S hogy kifüstöljük a... a... keleti pestist, leszállított menázsi jár csak. Csomagküldés nincs. Látogatás nincs! Szabadságolás nincs! Mert... kiütéses tífusz dühöng, és mert kitört az orosz kór. Aki szökni próbál, aki tiltott dolgot olvas, vagy azt terjeszti, kiköttetem. Hadbíróság elé állíttatom. Főbe lövetem!

Kostoló gyanánt előttük kikötnek két katonát. Barbármódra csinálják, mert érzik az összeomlás közeledtét — s mert Ferenc Jóska, a legfelsőbb hadúr eltörölte ezt a büntetést, hát juszt is! Az egyik újonc — tacskó még — vagy hétig lógott. Az anyja szíve, mint a mágnesvas hazahúzta. Ezt a gyerkőcöt most hasra fektetik a fűrészbakon, és Timóczik, a rnajom-káplár Schöpflin parancsára addig vesszőzi, míg vöröshurkás fenekéből ki nem bukik a vérző aranyér.

A másik tipikus délszláv, vastag ajkú, megtermett, sörényes férfi. Volt ő már minden: baka, honvéd, huszár, tüzér. Mindenünnen meglépett. Úgy beleszokott a nyakoncsípésbe, hogy föl se veszi, ha megint kétemberes eskort kíséri. Most ugyan nem bódorgásért kötik ki. Kezét, lábát széthúzzák, kötéllel a kerítésre feszítik. Ügy fest, mint egy nagy, felszögezett madár. Szegény feje büntetésül három álló napig nem kapott élelmet. De adtak neki konzerveket azzal, hogy egyet se szabad megkezdeni, felbontani. Minden órában megvizsgálták, evett-e belőlük, vagy sem. De bizony evett. Megette mind a bádog- koporsóba szorult borjúpörköltet, ami az efféle feltámadásig úgyis ökörré vénült.

A laktanya eseményét végignézi Schöp- flinné, született von Hohlenstrahl; kiondo- látlanul, óriás melleit az ablakba rakva bámul. A parolinos talpnyalók lakájmódra rámosolyognak, biccentenek feléje. Este-