Irodalmi Szemle, 1961
1961/6 - Lehocky Teréz: Futótűz
muszka szurony csinálta. Eminnen a jobb kezemről hibádzik a középső ujjam, ellőtték. Oszt sántítok is, a golyó meg a lábamban. A másik bakának bádogból van a lába, nyiratlan a haja, és kuszáit, borzas bajsza van. Szóval olyan forma ember, akire békében azt szokás mondani: már bagót sem ér. Valami baja van a gerincének is, mert nemcsak a szemét, de fejét, nyakát is abba az irányba forgatja, amerre néz. — Ha az isten hazasegít, többé nem iszom, nem kártyázok, nem verem az asszonyt. Egy katona — hosszú, mint a petrence- rúd, és magafoltozott darócán gombok helyett madzagot visel — másmire emlékezik. A 31-esekkel a Piávénál volt. Most szinte újra látja a borzalmakat. Az árban úszó némaság, emberi idomok, gúvadt szemű fejek. Lent a víz éj-országában ki- zöldültek, megnyálkásodtak a hínártól. Rajtuk riadozó, tátogószájú, síkos halak nyüzsögnek. A vízbefúlt test már csak tagolatlan törzs, se karja, se lába, jómaga is szinte halszerű, csak uszonya nincs. Iszonyat... Hát lehet az, hogy a békevárás bűnbeesés, mint ahogy a katonaújság írja? Lehet a békevágyat gyávaságnak bélyegezni? Talán, ha mégis igaz az ősgyanú, és van egy más világ, akkor csontkarját egybe- öltve ül az yperi temetőfalon a gázzal mérgezett francia és német baka, mögöttük sötétlő katonasírok, satnya fenyők. Ők meg csevegnek-csivognak, bogozzák az okláncot, nyikorognak, mint rozsdás cégér: Miért is Öltük meg egymást... ? Csupa ilyen emlék, nagy kérdőjel rebben, iibben el a szájukról. A vonat meg csak rázódik, totyog. Valamelyik állomáson soká vesztegel. Hozzájuk tódulnak a vidékiek, tudakolnak, kérdenek: „Mondja lelkem, kend Szibériából gyütt, nem látta az egy édes uramat? Tóth Mihálynak híjják, a veszprémi honvédoknál volt utolszor.“ — A másik néne: „A fiamat, Csikvan Gergelyt nem ismerik? Uszuriszkba’ foglyoskodik, valahun a japán tengereknél.“ Adnának háziszőttesbe bújtatott, kemencében sült kenyeret, májashurkát. Csakhogy a vasaltnadrágú tábori csendőrök elhajtják a tömeget. Senkinek sem szabad a hazatérő transzport körül settenkednie, így szól a parancs. Méltatlankodnak a civilek is, a katonák is. — Leprások volnának, vagy mi az isten csudája? Hásze a mieink ezek, nem ellenség. Egy kócbajszú vén harcos, akit lesógo- roznak, lekomáznak, tisztesség tudóan lekezel a síró fehérnéppel. A parancsnok rá- ripakodik, hogy szedje a lábát, különben kupánteremti úgy, hogy ... — Ő, az anyád teremtésit! Te kölyök, te katona nagyságos úr. Otthon döglöttéi. Eskortálod a szökevényt, az minden dolgod. Ha megcsúszik a kezem, mehetsz maród vizitre! — — Pofa be! Mint a barlangi medvék, fogvicsorítva rohannak rá páran a kommandantra, Addigra Lukachich altábornagy kikent-kifent, lányosképű hadnagya megbújt a csendőrlegénység szuronya mögött. Onnan szitkozódott: „A bolsevista bacilussal vagytok telezabálva! Motozás! Motoznak. Széthányják a nyomorúságos batyukat, bornyúkat, kitépik a foglyok da- rócából a bélést, szétszakítják a ruha- motyót. Egy halomra hányják a leveleket, nyomtatott irományt, végigszimatolják a szerelvényt. A hadifoglyok a golyók, puskák és csendőrszuronyok parabolája alatt ádázzá érnek. A vizslató káplár meglobogtat pár eldugott röpiratot. — Cucilista stricik, rohadt bolsevisták. Hát ez mi?... „Die Fackel“ — Szentpéter- várott adják ki. „A falusi szegénység“ — hahá... jó vicc... „A német katonák“ — jé- jé... Lenin úr személyes szerkesztésében. Remek! No! Kik azok a vörös port szórók, utat hasítok. Senki?... Ej... Ügy látszik, a gatyába csináltatok. Senki se moccan, senki se árulkodik. Mint egyetlen, összeforrt falanx, némán maradnak, szúrós pillantásuk velőkig hat. Blecher szívének forró üllőjén már-már kovácsolódik a sistergő szitok, lávát, kráterlövedéket tudna hajítani rájuk. De nem lehet oktalan hős. Magábafojtja a dühöngést. Neki még szerveznie, buzdítania kell. — Majd a katonai kémelhárító meggyúr benneteket. Mondom, kuss! A káplár felszállást int. Olyan, mint egy farkatlan, emberré korcsosult majomivadék. Szőrös, vékony mancsával belecsimpaszkodik az ajtóba, azon lóg, s könnyedén leszökken, akár mangrovék és kusza liánok között a csimpánz. Timócziknak hívják. Ő a révkalauz, aki hadiszabadságból honi, kaszárnyái fehér zsarnokságba szállítja a homo bolsevisticust. Szükségre kiterelteti őket. Vezényszóra kezdik s hagyják abba. A késlekedőt megtaszigálják. Éhezés, köp-