Irodalmi Szemle, 1961
1961/6 - Lehocky Teréz: Futótűz
Lehocky Teréz futótűz A naptár 1917 novemberét jegyzi. Szibériából megindul a fogolyvonatok karavánja. Jég, hideg, vörös sziporkacsóva kíséri az útját. A gerincek csontkarikáit fagy dermeszti. Blecher Márton, Dubina Atanáz és Dutkievics Károly közlegény marhavag ónban utazik társaival. Az ólombányákból jönnek. A többiek mathuzsálemi fákat vágtak, mások kovácsoltak az Ural- közben. Isten tudja hol, merre voltak. Súlyos, kérges kezüket térdükön pihentetik. Csupán Blecher ír nagy nekifohász- kodással, hegybe-pincébe futó ákom-báko- mot firkant. Nem árnyékolja be tenyerével azJrást. Nincs mit takargatnia. Fukarkodik a szavakkal, mert úgy dukál, hogy kívüle még vagy tizen is aláírják a táborilapot, és köszöntsék az otthonvalókat, szomszédokat, ángyokat. „Kívánom teljes szívemből, hogy e soraim mindnyájatokat jó egészségben találjanak. Én hála istennek csak megvagyok, amit nektek is kívánok.“ Szinte végtelen az út! Elcsigázottan, fázva hagyják el az örök zúzmara és tundrák táját, a zöldselymes mezők felé haladnak. Végre... határ, a haza, a család! Március van. Kutyák heverésznek a napon, a folyók lehányják hóleplüket. Halk szorgalommal növekednek a csírák, bor- zong a növendék palánta. A hazatérő hadifoglyok is felengednek, megfeledkeznek a felszippantott forradalmi tanításról. Csak Blecher, Dutkievics és Dubina nem tikkad. Gyűjti maga köré a borostás, el- rongyolt hadfiakat. Nem akarnak megbocsátani, engesztelődni. — Birkák vagytok-e? Ahogy a subás furulyázik, úgy ügettek a nyájjal. Megnyírhatnak benneteket, látom én már — egy falat kenyérért. Az úr, a tiszt, a király mind hazudik. Ki halt meg a háborúban? Nem is a bányabáró, a hadiszállító vagy nagygazda. Csak a magunkfajta rongy ember. A háborús uszító meg otthon csücsül. Hős, mert sose látott srapnellt. Aztán kiírja az újságba: „Tartsd magad vitéz katona — mi lelkesülten fröcsköljük a legjobb tintánkat — ugyanezt tegyed szép piros véreddel.“ Dutkievics! Olvasd csak a röpiratot! Zakatol a vonat. A megszólított fojtott hangon betüzget. „Katonatestvérek, ne szolgáljátok tovább gyilkosaitokat. Csináljatok mind hátraar- cot, és az aranysujtásos tisztek halálsá- padttá válnak. Vérbe akarják fojtani a békét! A cseheket, bosnyákokat a magyar legénység ellen buzdítják, a szlovákokat, magyarokat meg a románok, horvátok ellen. Pedig nem ellenségeink. Egyforma szegény emberek mind. Ne lőjetek rájuk! Ne vegyetek puskát a kezetekbe. Menjetek haza dolgozni, vegyétek el a gazdagok földjeit. Nézzétek orosz testvéreiteket. Nekik már van mezejük, gyárnak, kenyerük, mert nem akartak meghalni a zsíros urakért.“ X Először csak tűnődnek, morognak, aztán mégis fellüktet, lobot vett bennük a lázadás. Tetves rajtuk az ócska gönc, köpnek a katonaeskűre. Hű asszonyt csókolni, gyereket karra venni, az... az kell. Valamelyikök riadozik: — Ügy hírlik, hogy megint beosztanak a frontra. Puszta földön hálni, öldökölni, még a barom se bírná! — Négy év alatt nyolc nap szabadságom volt. A gazdag meg fölmentve. Lakájos díszkocsin viszik a puccos rimát. Az asz- szonynak meg otthon a jegyző lefog a hadisegélyből, ha nem nyúlhat a szoknyája alá. Megint felgennyed a seb. Óceán zúg, orkán üvölt bennük. Felszínes nyugalmuk törékeny réteg volt. Most megrepedt. Alatta tajtékzó tenger van. Az tombol, dübörög most. Bizserget,- viszket még sarjadzó hajuk is. Egy idősebb alföldi népfölkelő, tartalékos árkász szítja a közhangulatot. Sovány a képe, nagy harcsabajusza kétfelől majd a válláig lóg. Túl nagy néki az ajándékba kapott orosz pantalló. — Kevés ember akar puskaport szagolni. Ehun... a szájam szélén forradás.
