Irodalmi Szemle, 1961

1961/6 - Vladimír Mináč: Élők és holtak

éltem, és csak azért gyűlöltem, mert becsületesen akartam élni, gyűlöltem a rondaságot és az aljasságot, mert szerettem a képzeletemben élő nemeslelkű embert, és gyűlöltem minden korlátot, mert szerettem a szabadságot. Ezek csak szavak, nevetett benne ama másik, csak szavak Markech tanár, szabad csupán az lehet, akinek nincs vesztenivalója, márpedig vesztenivalója mindenkinek van, mindenkit gúzsba köt, és korlátok közé szorít az, amit elveszthet, a szabadság csak kitalált üres szó, semmi több, nem lehet meghalni érte, mert a halállal minden végetér, a szavakban élő szabadság is, amely különben is csak kitalált valami, és nem létezik. Az a sajnálat pedig, mondta ama másik, a sajnálkozás, amely követ az út végéig, közönséges önző önsajnálat, nincs más értelme, csak a halálba induló ember önsajnálata, aki fél a félelemtől, és inkább sajnálkozik.

Most már letértek egy mezei útra, s akik reménykedtek, azokból is el kellett hogy szálljon a remény, most már világos volt, hogy transzportról szó sincs, most már csak a puszta mező volt előttük, s egyre pusztábbá, sötétebbé vált, közeledtek az erdőhöz. Az SS-legények, akik mindig aránylag nyugodtak voltak, hirtelen megvadultak, üvöltözni, ordítozni, káromkodni kezdtek, szitkozódtak, géppisztolyokkal és puskatussal ütlegelték a foglyokat, valahova előre hajszolták őket, schnell, schnell, üvöltöztek és hajtották őket előre, gyorsan, gyorsan, ti disznók, ti banditák, ti ebszülték, ti kutyák, szukák, pokolfajzatok! Willi Krebs sturmführer megállt, a menet éle megállt, helyben voltak, az erdő alján húzódó tankcsapdánál. Most már gyorsan ment minden, le kellett ülniük a mély árok szélén, mindnyájan leültek, csak az amerikai hadnagy nem akart leülni, ordítozott és káromkodott, most már mindenki tudta, hogy nem tréfál, most már ő is tudta, hogy ostoba módon és minden törvényt felrúgva meggyilkolják, eddig alighanem azt hitte, hogy ízetlen tréfát űznek vele, de most dühbe gurult, mert félni kezdett. Jonathan Debner két SS-legénnyel megszelídítette az engedetlen amerikai hadnagyot, agyba-főbé verték, oda kellett ülnie a többi mellé, mert rend a lelke mindennek. Most már rend volt, Jonathan Debner és a két SS-legény készen állt az árok szélén ülő emberek mögött, a többi SS-legény és Ülrich csoportvezető, jobban mondva fegyvernök gárdistái két sorban lövésre készen tartott fegyverekkel álltak kissé hátrább, arra az esetre, ha valaki menekülni próbálna. De senki sem próbált szökni, mindnyájan ott ültek a tankcsapda partján, és vártak. Néhányan tompán meredtek az árok aljára, amely elveszett a sötétben, egyesek sóhajtoztak, mások kiabáltak, Rosenthalné is kiabált, és a kis Lujza sírt, most már mindegy volt, most már minden mindegy volt, most már Rosenthalné is kiabált, mert kiveszett belőle a remény, hogy alázatos csenddel megmentheti életét, most már Lujza is sírhatott, és sírhatott volna Gizella is, de nem sírt, csak reszketett egész testében, és ájuldozott a rettegéstől. Markech tanár az árok partján ült, jólesett, hogy ülhet, így nem fájt annyira a lába, most mindenre gondolhatott, amire csak akart, nem zavarta sem fájdalom, sem az SS-legények testi közelsége, mégsem sikerült semmire sem gondolnia. Csak az az érzés rémlett benne, hogy valamit elfelejtett, valamit elvesztett, valamit elrontott, valamit, amit nem lehet már jóvátenni, aztán már ez az érzése is elmúlt, hallotta.az első lövéseket és számlálni kezdett* most, most, most, még nem, még most sem, most, s aztán megtörtént, hogy ütés érte a tarkóját, egész gyönge, ártatlan ütés, és aztán nem volt már semmi. Gizella görcsösen fogta Rosenthalné kezét, de Jonathan Debner erősebb volt a kislány rettegésénél, elszakította anyjától, fél kezében magasba emelte, másik kezével a tarkójába lőtt, és testét az árokba dobta. Mami, mami sírt a kis Lujza, de hirtelen elhallgatott, anyjával együtt az árokba zuhant, de még élt, megint sírni kezdett, Jonathan Debner káromkodva utána ugrott, s aztán már nem lehetett hallani a kis Lujza sírását, nemsokára elhallgattak a lövések is, és már nem lehetett hallani semmit.

Tóth Tibor fordítása