Irodalmi Szemle, 1961
1961/6 - Bábi Tibor: Eltorlaszolt út
Bábi Tibor eltorlaszolt út Megállók az Elba hídján. A folyam vize szennyes és fekete; kitartó, lassú áramlással északnak tart. Nem örvénylik, nem zuhog, alig észlelhető fodro- zással hömpölygeti vizét. A bal part ódon palotasora szemléli benne olykor meglibbenő tükörképét. A jobb parton a Thun grófok egykori kastélya ágaskodik karcsú tornyával a folyam fölé kiszögellő magas sziklán. Zöld, sárga, vörös színekben lángol a táj. Köröskörül hegyek púposodnak az égre. A lombos és tűlevelű fák között meztelen bordáikat mutogatják. Vizek, viharok és földcsuszamlások tépték le a talajt a homokkőről. A hegyek közömbösen, változatlan nyugalommal lebámulnak a nyüzsgő városra — Dečínre. A neve történelmet idéz. A honalapító cseh törzsek egyik vezérének Ďaknak vagy Déknek a nevét őrzi, aki itt az északi gyepün telepedett meg népével. A sziklán, ahol a Thun grófok egykori kastélya áll, valamikor erődítmény bástyái kémlelték a folyam medrét és az észak felé futó útvonalakat, mert észak felől kellett várni a veszedelmet, onnan, ahol az Elba elhagyja az országhatárt — ott már német területen hömpölyög tovább a tenger felé ... Állok a hídon s a pályaudvar felé tekintek. Hatalmasat bődül a gőzsíp, aztán dübörgés rázza meg a földet. Most robog ki a Balt-Orient expressz, föl északnak rohan az Elba mentén, aztán eltér, és Berlin városrengetege felé veszi útját. Oly közel itt a határ, és Berlin is közel van, közel is, távol is. Vajon mi történik most Berlinben? Minden idegszálam zúg, sistereg. A levegőben antennák kiáltoznak, s a völgy ölén itt lapul a város, a határmenti város: Decin. És az egész völgy zúg, kattog, mint a túlfeszített figyelemtől megfáradt fül, mint egy roppant katonai vevőkészülék fejhallgatója. És zakatolnak a gépek — a kábelgyárban, a gépgyárban, s az öntödékben fémek sisteregnek. A hivatalokban írógépek billentyűit csapkodják fürge ujjak és megfáradt ujjak. S közben Berlin felé rohan a gyors. Vajon ki mindenki utazik ma Berlin felé? Rohan a gyors, és az egyik sarokülésen vagy az ablaknál ül, lapul valaki, akiről nem tudni kicsoda? Látszólag nyugodtan ül, dohányzik vagy újságot olvas, közömbös és udvarias, de ha éjszaka volna, és sötét volna, foszforeszkálna a szeme, mint a vadaké. Látszólagos nyugalmának álarca alatt szörnyű nyugtalanság gyötri, bár útlevele, minden papírja nagyonis rendben van. Vajon ki lehet... ? A civilizáció dzsungelében termett vad, mert ilyen is van ... Rohan a gyors Berlin felé. * A Grand Hotel földszinti éttermében üldögélünk. Én pihenek, ő — mármint Krnačik Milán kötelességét teljesíti. Délelőtt hivataljárás közben a járási nemzeti bizottság épületében akadtunk össze. Az iskolaügyi osztályt kerestem, s ő igazított útba: — Itt erre, jobbra térjen ... ! Lágy középszlovákiai kiejtéssel szólt. — Fogadni mernék, hogy zólyomi, vagy legalábbis környékbeli. — Eltalálta, hájniki, — nevetett és kezét nyújtotta. Ennyi volt az előzmény. A következménye pedig az, hogy most mind a ketten itt ülünk. Ö, nemcsak a kedvemért jött, mondtam már, hogy a kötelességét teljesíti, ugyanis: népi ellenőr. Jelen esetben ez a kötelességteljesítés abból áll, hogy egymásután kétszer sört rendel. Az elsőnél megállapította, hogy rendesen mérik, nem a habjával pótolják, ami a hordóban maradt. A másodiknál felszisszen: — Ez már nem pilzeni. Meglátjuk, hogy számolják ... ? Míg a sört iszogatjuk, rengeteg dolgot mond el magáról. Apja kovács, anyja
