Irodalmi Szemle, 1961

1961/6 - Vladimír Mináč: Élők és holtak

tiszta, de most sajnálta, hogy ennyire üres, sajnálta, hogy nincs benne semmi emlék, még bánatra és szenvedésre sem emlékezik.

Ott haladt a sorban az amerikai tiszt, repülő hadnagy volt és navigátor, ejtőernyővel ugrott ki az égő repülőgépből, rövid meleg bekecs volt rajta, lerítt róla az újvilági elegancia. Csak ő cigarettázott, illatos cigarettát szívott, ez nagy privilégiumnak számított, valamit mondott az SS-legénynek, az SS-ek azt hitték, hogy tréfálkozik velük, pedig szitkokat és átkokat szórt rájuk. Keresztülhaladtak a téren, aztán nekivágtak a telepen átvezető útnak, csendes és sötét volt a telep, néma volt minden, a csillagok is némák, hidegek és távoliak voltak. Elől SS-legények haladtak, két oldalt is SS-ek, de hátul Ulrich csoportvezető ment az embereivel, ott volt közöttük a hegyes orrú Ignác August, Kollnatý, meg Vendelín Brada és ott volt Valér Ferkodič is. Ulrich csoportvezető most parancsnokhelyettes volt, de tulajdonképpen ő volt a parancsnok, mert Filip Hracho főfegyvernök nem tért vissza az akcióból, és Lemnický nem törődött semmivel, naphosszat ivott, és semmivel sem törődött. Ulrich csoportvezetőt előléptetésre és kitüntetésre terjesztették fel, ő maga dolgozta ki a javaslatot, Lemnický csak aláírta, és most már csak arra várt, hogy a fővárosban jóváhagyják, biztosra vette, hogy kitüntetést kap, és fegyvernök lesz. Tudta, hova viszik ezeket az embereket, azt is tudta, miért viszik, de nem érzett semmi bűnt, előre meg- gyóntak mindent és előre megkapták a feloldozást is, ráadásul akiket vittek, csak zsidók voltak és bolsevikok és felforgató elemek. Ulrich csoportvezető most végleg lemoshatta szégyenét, most megszabadulhatott a ránehezedő gyanú utolsó morzsáitól is, a gyanútól, amely abból eredt, hogy valamikor régen zsidólányt vett feleségül, most lemoshatta magáról a gyanú és a kétség utolsó árnyékát is, és bebizonyíthatta odaadását, azt, hogy mennyire gyűlöli a zsidókat, a bolsevikokat és a felforgató elemeket. A hegyes orrú Ignác August Kolenatý egyre csak ásítozott, fázott, és ihatnékja volt, jól esne egy deci rum, Vendelín Brada pedig előre pislogott, és az járt a fejében, van-e még valamilyük ezeknek az embereknek, amit nem szedtek el tőlük. De Valér Ferkodičnak most rossz kedve volt, most mindig rosszkedvű volt, nem nevetett, és nem tréfálkozott, nem villogtatta gyönyörű fehér fogait, amelyekre azelőtt olyan büszke volt. Most már nem volt zri, jól látta, az egész csupa aljasság és rondaság, védtelen embereket halomra lőni, lányokat megerőszakolni és fosztogatni. Nagyon rossz volt a kedve, köpködött, hogy kiköpje az undorát, amely összegyűlt a szájában, de nem tudta kiköpni az utálatot, hallotta az amerikai tiszt káromkodását, kissé értett angolul, hallgatta ezeket a tiszti átkokat és szitkokat, s lelkében egyet értett velük, rokonszenvezett a tiszttel, igazi dzsentlemennek hitte.

Maguk mögött hagyták már a telepet, a faraktárt és a gőzfűrészt is, s még egyre mentek, a puszta mezőn haladtak, a szél egyre erősebb és fagyosabb lett, könnyedén felkapkodta a torlaszokba gyűlt havat. A kis Lujza nyafogott, fázom, mami, miért van ilyen hideg? Ó, sóhajtott Rosenthalné félig tébolyultan a félelemtől, ó, Lujza, Lujzikám, légy végre csendben, könyörgöm, légy végre csendben. A kis Gizella nem szólt semmit, apró kezével keményen fogta mamája kezét, és engedelmesen tipegett, bár szívét kétségbeesés szorongatta.

Markech tanár sajgó lábain vonszolta magát, két felől egy-egy SS-legény támogatta, kellemetlen volt az SS-eknek ez a testi közelsége, de mit sem tehetett ellene, talpán a sebek most kissé átfagytak, és már nem fájtak annyira, de idegen segítség nélkül még nem tudott járni. Majt pecsinálunk, mondta az egyik SS-legény, semmi tolok, pecsinálunk, de Markech tanár nem válaszolt, az SS-legény elhallgatott. Markech tanár még mindig nem félt, még mindig nem jött a félelem, lesett rá, nagyon vigyázott, hogy ne lepje meg a félsz, lesben állt, hogy idejében észrevegye a félelem közeledtét. De a bizonytalan sajnálat nem hagyta el, egyre élesebben érezte, egyre határozottabban, miféle sajnálat ez, miért ez a sajnálkozás? Talán azért, gondolta Markech tanár, mert túlságosan gyűlöltem, s most azt sajnálom. Talán a gyűlölet kevés ahhoz, hogy sajnálkozás nélkül haljunk meg, talán ahhoz is kevés, hogy tudjuk, miért halunk meg, talán túlságosan és fölöslegesen gyűlölt, s most ezt sajnálja, talán tévedett, egész életében tévedett, és most sajnálta félresiklott életét és saját magát. Becsületesen éltem, védekezett Markech tanár, bár gyűlöltem, de becsületesen