Irodalmi Szemle, 1961
1961/6 - L. Kiss Ibolya: A Lomnici csúcs alatt
a Lomnici csúcs alatt L. Kiss Ibolya ősz eleje volt még, gyümölcsöt érlelő szeptember kezdete. Lenn, a poprádi völgy kertjeiben még piroslott az alma, virultak a rózsák, s krizantém ringatta szirmait a langyos luvallatban. De itt, a magasban, a Lomnici csúcs alatt előre küldte már hírnökét a tél: éjjel a felhőkből hó szitált a földre, s fehér lepellel vonta be a borókák és gyalogfenyők zöldjét. A magánosan álló turistaház előtt Zuzanka asszony seperte a havat. Gyorsan, szinte gépszerűen dolgozott a keze — a gondolatai azonban másutt kalandoztak: a tegnapi estére gondolt s azokra, akik szürkületkor bekopogtattak hozzájuk, és most elcsigázva és kimerültén bent szunnyadnak szalmazsákokon. Sietve seperte a havat, gyorsan el kell tüntetnie a csizmanyomokat, bár nem valószínű, hogy itt keresné valaki a felkelőket ebben a magasságban, ahol mostanában ember fia nem jár, csak a sasok keringenek néhanapján az ormok felett. Tegnap estére gondolt Zuzánka, mikor lámpagyűjtás után megzörgették a szoba ablakát. Előbb csak halkan, szerényen koppantva, aztán hangosabban. A zörgetésre kiütött rajta a hideg verejték. Valaki be akar hatolni csendes otthonukba, ide, ahova ember hosszú hetek óta egyszer sem vetődött, zerge is csak ritkán kóborolt a ház előtti réten — s most valaki zörget... Mit akarhat? Rabolni jött? Vagy őket meggyilkolni? Zuzánka fehér lett, mint a most meszelt fal, s elkezdett reszketni. — Nem lesz ez ellenség — bíztatta az ura — az tör, zúz, vagy berúgja az ajtót. Ezek meg kopogtattak. Meglásd: jó emberek lesznek. Gondolkozás nélkül kitárta az ajtót, s Zuzánka szájából előtört a sikoly. Zokogott és kacagott, szeméből hullt a könny. Ott állt előtte halottnak hitt bátyja, szakállasan, borotválatlanul, nyűtt, szakadt gúnyában. Mozdulatlanul állt, csak a szemével tapadt a húgára, majd hirtelen a karjaiba borult. Mögötte kilenc partizán várt a házbabocsátásra, fáradt és agyonhajszolt férfiak voltak, — kilencen — a bátyja bajtársai. Most ott aludtak egymás mellett, egymáshoz simulva a szűk férőhelyen. Tegnap este jöttek, s most már régen felkelt a nap, de ők még aludtak kemény fekhelyükön, szinte mozdulatlanul. Zuzánka most letette a seprűt, és óvatosan belépett a házba. Nézte, nézte a neki oly kedves ismerős arcokat: a gond szántott rajtuk, sovány és sápadt volt valamennyi. Tekintetével mégegyszer végigsimította őket, s aztán ismét kiment. A ház előtt a tönkön aprófát hasított a déli tűzrakáshoz, hogy mire visszatér a férje, — aki élelmiszerért osont le a titkos hegyi úton, egy völgyöli faluba — legyen mivel megfőzni az ebédet. A felaprított fadarabokat halomra rakta, s aztán végigtekintett a kemény kapaszkodón. A feltörő nan sugarai alatt szerencsére olvadozott már a hó. Nem látszik meg a lábul: nyoma — mosolygott magában. S nézte a keskeny hegyi utat, tegnap este övéi erre jöttek föl menedéket keresve a kis turistaházba. Hirtelen mintha megállt volna a szíve lüktetése. A lejtőn fölfelé katonák közeledtek a házuk felé. Fegyelmezett sorokban kettesével jöttek, s vállukon megcsillant a fegyver. Fojtott halk sikoly hagyta el Zuzka asszony száját. Ezek németek! Ha ideérnek, akkor végünk. Itt lőnek le valamennyiünket, ahogy szokták: arccal a falfelé fordítva so^bq állítanak s aztán ... Zsibbadság lepte el a testét s karját bénító, eddig soha sem érzett fájdalom Kezéből kihullott a fát aprító fejsze, és lába elé hullt. Önkéntelenül lehajolt, hogy felemelje, s akkor hirtelen egy gondolat fogamzott meg benne. Már tudta, mit kell tennie.
