Irodalmi Szemle, 1961

1961/6 - L. Kiss Ibolya: A Lomnici csúcs alatt

A seprűt a falhoz állította, s mintha nem is látta volna a ház felé tartókat, hozzálátott ismét az aprófa vágáshoz. Vágta, aprította a fadarabkákat — nyugalmat színlelve, mintha nem a halál sietne feléje... S dudolgatott, dalolgatott önmagát csitítva, míg a ház felé törtetők a közeibe nem értek. Ekkor, — mintha most ocsúdott volna vissza a jelenbe, megfordult, és barátságos hangon feléjük kiáltott.

— Halló!... Halló!. .. Hová igyekeznek?

Egy szikár katona — aki a csapatot vezette — megállást parancsolt.

— Halt! Stehen bleiben! — mondta éles hangon, s a következő percben Zu- zankát körülállták a katonák.

— Honnan, s hová? — kérdezte az asszony mosolyra kényszerítve ajkát. Nagy utat tehettek, míg idáig jutottak... Elfáradtak, ugye?

— Nem vagyunk fáradtak — mondta hibás szlováksággal a szikár, magas férfi, — inkább azt mondd meg, mentek-e erre tegnap felkelő katonák?

— Erre? — nevetett csodálkozva. — Erre, ahol a madár se jár, nem hogy ember? Mit keresnének ilyen magasságban? A csillagvizsgáló még nincs befejezve, síelni se lehet még.

— Donnerwetter! — dörmögött dühösen a férfi, aztán közvetlenül Zuzánka mellé állt, s éles, kutató tekintettel a szemébe nézett.

— Valóban nem láttál katonákat erre? Felkelő bitangokat?... Mert ha hazudtál...

Nem fejezte be a megkezdett mondatot, csak automata fegyveréhez kapott

annak jeléül, hogy az majd befejezi a mondanivalóját.

— Miért hazudtam volna? — mondta sértődötten Zuzánka.

A jövevények körüljárták a házat, amelyben csend honolt, sokáig nézték a fel és levezető keskeny hegyiutat, de nem látszott azon más, csak az elolvadt hó nyoma.

Ő pedig, hogy végleg eloszlassa kétkedésüket, kedvességet erőltetve arcára, megkérdezte: — Nem akarnak egy kicsit megmelegedni?

Az ajtóhoz ment, mintha ki akarná nyitni.

— Nem érünk rá. Inkább mondd meg, hogy tegnap estefelé nem láttál-e lejjebb az erdőalján egy kis csoport embert?

— Egy csoport embert? — ismételte meg a várva várt kérdést. — Dehogy is nem láttam. Igen, tegnap, úgy emlékszem, délfelé vagy valamivel később? — már nem tudom biztosan, csak arra emlékszem, hogy láttam.

— S mely irányban mentek? De igazat beszélj, mert különben! — és ismét a fegyveréhez kapott.

— Merre is? — Zuzánka asszony tenyerével beárnyékolta a szemét, s úgy kémlelte a tájat. — Igen. Emlékszem már... Füred felől jöttek, ott lent a gyalogfenyők között; Késmárk felé haladtak, s én utánuk lestem, míg el nem tűntek a sziklák mögött... Ha sietnek, rálelnek a lábuk nyomára. A szakadékok mellett még nem olvadt el a hó. Ott aztán megállapíthatják a pontos irányt is.

— Azt mondod, Késmárk felé mentek?

A szikár katona még egyszer Zuzánka szemébe nézett.

— So... Hát Késmárk felé mentek. No, és ha nem arra ?

— Teremtőm, csak most ne hagyj el — mormolta magában, s érezte, hogy fogytán az ereje. Hanem azért összeszedte magát, és hangosan azt mondta:

— Ha nem igaz, itt lőjjenek agyon ezzel a puskával — s megfogta a parancsnok fegyverét. — Mi hasznom származna belőle, ha bolondot űznék a hadfiakból ? Arra láttam őket, amerre mutatok... Hogy kik voltak ? Azt bizony nem tudom, de más lélek mifelénk hetek óta nem járt. Miért másznának ebbe a magasságba? Mi is csak azért lakunk itt, mert vigyáznunk kell a csillagvizsgáló idehordott anyagára, ámbár nem hiszem, hogy akadna olyan zsivány, aki ide járna lopni.

Elnevette magát. S nevetett akkor is, mikor az SS-parancsnok kiadta a jelszót:

— Kehr Euch!... Gehet links hinunter!

Mire magára ocsúdott, egyedül állt a ház előtt. Hirtelen lerogyott a földre. Feje odakoppant a falhoz. Testét meg-megrázta a borzalom, mely csak most kerítette hatalmába. Behúnyta a szemét, de még így is látta az SS-mann szikrázó szemét, hallotta kemény, parancsoló hangját és látta a fegyvert, melynek csövében ott rejtőzött a halál.