Irodalmi Szemle, 1961
1961/1 - Szóke József: Magunkra maradtunk
— Mert retteg a másiktól! — És magára marad ... — Mert közéjük furakodik a bizalmatlanság! — És az alakoskodás álarca vigyorog képükön ... — De élni kell! Élni... — Igen, élni! De elvették tőlünk a jobb holnap hitét. Anyám arca átszellemült, apám szeme szomorúan csillogott. Oly szépek, ösz- szetörtségükben is olyan hatalmasak voltak most, mint az elvarázsolt mesebeli hősök, akik sosem pusztulnak el, bár örökre kővé dermesztette őket valami gonosz hatalom. — Hagyjuk! — sóhajtott apám, és erősebben szorította magához anyám testét. — Vigyáznunk kell, a falnak is füle van ... Beszéljünk másról. — Hiszen, ha tudnánk másról beszélni. — Meg kell tanulnunk mást mondani és a szót másképpen érteni. — Ügy hogy vége lesz ennek a szörnyűségnek, rettegésnek... — Csak tudnék inni, hogy elkábítsam magamat... — Igyál. Én nem fogok haragudni — mondta szelíden anyám. — Csakhogy akkor még jobban fáj... Üvölteni kéne! — De nem szabad. — Hagyjuk! — Hagyjuk ... Anyám ideges, hosszú ujjai beletúrtak apám hajába és felborzolták a dús szőke fürtöket. Aztán ugyanezek az ujjak lázas izgalommal simították le a kusza szálakat. Lassan felengedett apám komorsága, szemébe visszaköltöztek až apró huncut fények és szájaszögletéről lehullottak a keserű ráncok. — Szeretsz? — kérdezte. Anyám igent bólintott és arca fényesre simult. — Akkor semmi baj! — mondta apám és felemelte, úgy forgott véle. — Oh te gyerek, én nagy gyerekem ... ! Arcomat a párnába rejtettem és boldogan elaludtam. És egyre nehezebb lett. Nyáron a cséplőgépek mellé ellenőröket ültettek, hogy számbavegyenek minden szem gabonát. A parasztnak megszabták, hogy menynyit ehet, mennyit vethet és mit adhat az állatainak. A faluból lassan elfogytak a férfiak. Mindig vitt valakit a vonat a messzi frontok felé, de haza alig hozott valakit. Föld és jószág az asszonyok, öregek és a gyerekek nyakába szakadt. Ősszel már nem kezdődött a tanítás se. Az iskola padlójára szalmát szórtak és rajta német katonák heverésztek. Apám most már ki sem mozdult a szobából. Egész nap olvasott, ismét átnézte a tavalyi dolgozatokat és mégegyszer osztályozta őket. Már nem jött hozzánk sekni. Csendes, nagyon csendes lett a házunk. Egy nap reggelre fehér lett az udvar, szűzi fátylával betakart mindent a hó! Aztán szitálni kezdett az eső és minden csupa latyak lett. A kert végén őrködő jegenyén varjak ültek. Lustán, lomhán gubbasztottak, mint nagy fekete galambok. Nem akaródzott nekik a sáros kertben kóborogni. Csak ketten voltunk odahaza. Anyám élelmiszert hajszolt a faluban, én mesekönyvet lapozgattam, s apám csendesen olvasott. Annyira elmerültünk, hogy nem is hallottuk a kopogtatást. János bácsi, a sánta postás lépett a szobába. — Agyonisten! — Adjon az Isten, János bácsi'! — Erőt, egészséget. — Valami jó hírt hozott? — Hát ahogy vesszük. Aki nem szeret itthon lenni, annak jó. .. — Csak nem hívnak valahová? — De bion.
