Irodalmi Szemle, 1961

1961/1 - Szóke József: Magunkra maradtunk

Hosszan kotorászott a három-négy levél közt a mély táskában, míg megtalálta az apámnak szólót.

— No e lesz a ...

— Behívó?

A postás bólintott és zavartan köhécselt.

— Éreztem — suttogta apám és arca halványabb lett a fehér falnál.

— Rám ne tessék haragudni... mentegetőzött a postás.

Apám nem válaszolt. A vékony papírcédula remegett a kezében.

— És hová szól?

— Komáromba ...

— Az nem jó! Tizennégyben én is ott szolgáltam.

— Öregvár — teszi hozzá apám, mintha magának mondaná.

— Az, az! Hogy az ég szakítaná össze!... Mert tetszik tudni tanító úr, ott az ember csak eget, földet és katonát láthat. Mindent eltakarnak a falak.. . És azért hálistennek itt vagyok, kibírtam. Igaz, hogy az egyik lábam... Az Isten áldja a tanító urat!

— Isten vele, János bácsi.

— Ott se felejtse tanító úr, a másik oldalon is emberek vannak!

Az öreg postás elbicegett. Apám egy székbe roskadt és az asztalra hajtotta fejét.

Ez minden, ami arról a napról megmaradt bennem.

Pár nappal később egy kisváros szétbombázott állomásán katonák sorakoztak, körülöttük mindenhol emberek tolongtak. Az egyik helyre apró emelvényt építettek, tele nemzetiszínű zászlókkal. Mellette katonazenekar verte dobon, cintányéron a talpalávalót:

Fel, fel vitézek a csatára,

A szent szabadság oltalmára.

Mi is ott altunk anyámmal a tolongó, ideges emberek között, közel az emelvényhez. Minden oldalról nyomtak, lökdöstek bennünket. Néhány halványarcú kölyök áilt mellettem és a zenekar ütemére teli torokkal fújta a dal gúnyos változatát:

Fel, fel cipészek, a padlásra, a szent szabadság oltalmára, mennydörög a kaptafa, villog a tű,

üssön belétek nyilasok a ménykű, a ménykű!

Egyre többen figyeltek rájuk és ők kuncogva, egyre ismételték dalukat. A közelben álló csendőr hegyezte a fülét, de a nagy zajtól semmit sem hallott. Pár lépést tett feléjük, de a kölykök fityiszt mutattak neki és eltűntek a széles parasztszoknyák mögött.

— Hátrább, hátrább! — mordult dühösen a csendőr az asszonyokra, amikor rájött, hogy a kölykök rajta mulattak. De az asszonyok nem ijedtek meg.

— Mit ordítozik? Nem látja hogy ott megy a férjem? — förmedt rá egy tömzsi parasztasszony.

Egy halvány asszony még hozzátette:

— Menjen maga is a frontra, ott ugráljon! — toldotta meg valaki.

— Erős, mint a bika!

— Itt könnyű vitézkedni.

Minden oldalról kiabáltak és az öklüket rázták felé. A csendőr meghökkent és békülékenyen visszaszólt:

— Ha majd az alispán úr elmondja a beszédit, közelebb mehetnek.

A zenekar hirtelen elhallgatott, a zaj elcsitult.

A fellobogózott emelvényre alacsony, almaképű ember lépett. Vastag tokája alatt pompás, aranyrojtos nyakkendő fityegett, haját fényesre simította valamiféle kenőccsel. Főúri megjelenése, biztos fellépése az olyan ember hatását