Irodalmi Szemle, 1961
1961/1 - Szóke József: Magunkra maradtunk
De a szép kerek betűket, apám esdeklő szavait senki sem olvasta el. A bevonulok hiába óvták kérvényeiket a zsírpecséttől, hiába adták bizakodó mosollyal az őrmesternek. Az őrmester zsebrevágta és belecsavarta az ajándékul kapott szalonnát. Apám egyre írta a kérvényeket. Valamikor vidám, beszédes ember volt, most mintha megbénult volna. Szeme alá sötét karikák ültek, arca megnyúlt, halvány és szögletes lett az álmatlanságtól. Esténként ágyamból hallgattam a toll sercegését, lestem anyám felém fehérlő arcát. Nem tudtam aludni. A szótlan parasztemberek csak álltak, nagy gyászos árnyékuk fölém kúszott a falon. Oly rémítők, félelmetesek voltak ezek az imbolygó árnyak, hogy nem tudtam róluk levenni a szemem. Ha apám kérdezett valamit, az emberek csak hümmögtek, és úgy szakadt fel belőlük a szó, mint sötétölű kútból a veder, ha vizet merítenek. — írjam bele, hogy beteg a felesége? — Hát hisz nem is egészséges a ... — Hát maga nem beteg ? — Azt úgyse hiszik el. . . Mert ha munkára alkalmatos az ember háborúra is alkalmatos .. . Legalább anyám leülhetett volna, de állott, mint a gyászoló házban a sirató asszonyok. Akárcsak apámnak, neki is akkor keseredett meg a lelke mindörökre. Munka után most már másfajta emberek is eljöttek hozzánk. Oda telepedtek a rádió köré és valami ismeretlen világról, békéről beszélgettek. Ha az udvaron kutya vakkant, riadtan kapták fel fejüket és zenére csavarták a rádiót. .. Egyszer, amikor már magunkra maradtunk, anyám felsóhajtott: — Istenem, mi lesz velünk, ha téged is elvisznek? — Ugyan! — Ügy félek . . . — A frontra nem kell tanító. A mi feladatunk: jó katonát nevelni a hazának — mondta s fanyarul mosolygott. — Ha valaki kopog az ajtón, összerezzenek: hátha a postás! — Ne izgasd fel magad folyton. Hiszen az iskolát mégsem zárhatják be. Most, hogy érettebb fejjel visszagondolok, tudom, csak anyámat akarta megnyugtatni. Tudom, hogy nyugalma mögött fásult tehetetlenség lapult, ernyedt beletörődés az elkerülhetetlenbe. De erőtlenségét sohase vallotta meg. Nyugalmával erőt próbált önteni belénk, mert a mi bizakodásunk erőt adott neki is. — Bízni kell! — hangoztatta. — Akkor is! — mondta szenvedélyesen. — Ha van mitől félni, van miben remélni is. Az élet mindig kegyes hozzánk, segít elkerülni, amitől nagyon félünk. — De mikor nincs már semmi, amiben bízhatna az ember. Valami furcsa, zavaros filozófiát alkotott magának, ami csak arra volt jó, hogy önmagát elkábítsa vele. Anyám nem nyugodott. Szeretett volna valamit cselekedni a fenyegető veszély ellen, valamit kieszelni, valami kiútat találni, de nem tudott. Apám furcsa bizakodása csak kétségbeejtette. Nem bírta hallgatni fejtegetéseit. — Könyörgöm, hallgass! Legalább előttem ne alázd meg magad ezzel a koldusfilozófiával. Inkább rettegj, sírj vlem, de ne kétszínűsködj! Hiszen a lel- kedbe látok ... — De Éva! — kiáltott kétségbeesetten apám és magához ölelte anyámat. — Tehetetlenek vagyunk ... — Szegénykém ... — Igen, talán jobb lenne sírni... De az iskolában azt tanítom, hogy hősnek kell lenni... Hogy összetartani!... — furcsán, rekedten tört belőle elő minden szó. — Minket is erre tanítottak — simította végig anyám lágy keze apám arcát. — Hogy az élet szép, hogy az ember tartalmas! — És féreg ...
