Irodalmi Szemle, 1961

1961/6 - Egri Viktor: Keserű égbolt

teszem, ők szenvedik meg otthon. Az anyám és a húgom. Könyörület nélkül kivégzik őket.

— Ez nem lehet igaz! — néztem megdöbbenve Hansra, de éreztem, pontosan úgy van, ahogy vallja ... Egy emberfaló véres szörny foglya, és nem menekülhet. Pokolian megszervezték ezt is. A barna métely malma felőrli, megemészti az övéit, és nincs mentség, nincs menekvés. Mit számít egy fiát féltő anya, ahol százezrek, milliók számára nincs irgalom! Szennyes örvény a fasizmus, mindent elnyel, amit elér!

— Foglyok vagyunk mind, Helén, nem menekülhetünk... — mondta Hans csüggedten.

— Nem szabad, hogy a hitét elveszítse! — próbáltam felrázni.

— Miben higgyek?

— Abban, ami az emberben jó.

Hálás pillantása megsimogatott, szája szegletében szomorú, fáradt mosoly bujkált.

Legalább maga higgyen benne, Helén, én ... én nem tudok!

Az idő futott, megállíthatatlanul rohant előre, az éjfél, a hajnal, a vigasztalanul sivár holnapok felé, és mi ketten fájdalmas, tragikus emlékek lángjai közt vergődtünk. Hans mélyen lehajtott fejjel ült az asztalnál. Oly esett, oly csüggedt volt, hogy bátorítanom kellett. Kezem a hajához ért, és ekkor hirtelen körém fonódtak a karjai. Nem a szerelmes férfi viharos örömével tette, de a megfáradt, menekülő ember kétségbeesésével. Feje odasimult az ölemhez, teste rázkódott az elfojtott sírástól.

— Én érzem, hogy van hite, Hans... — bíztattam. — Az édesapja szép, emberi hite, amelyért ő az életét adta.

Hans nem felelt. De az arcán, a könnyes szemében, ahogy rám tekintett, ott volt az igenlés.

— Tudom magamról, egyedül lenni a legnehezebb, Hans... De hinni kell! Hinni, hogy egyszer vége lesz!

R. Dúbravec metszete