Irodalmi Szemle, 1961

1961/6 - Egri Viktor: Keserű égbolt

Mindez olyan világos volt, amit mondott, oly hihető és kézenfekvő, hogy egyetlen szavában sem kételkedtem, mégis felvillant bennem, hogy azért ebben a súlyos helyzetben is találhatott volna támaszt; nem maradt volna így magára hagyatva, ha megkeresi apja barátait; elképzelhetetlen, hogy nem ismerte őket, és még valószínűtlenebb, hogy ne álltak volna melléje, ne segítettek volna rajta.

— Nem ismerte az édesapja barátait? — kérdeztem.

Hans igenlően bólintott:

— Nerft is egyet... Tudtam, hogy anyám titokban segélyt is kap tőlük... De aztán e;maradt a segély. Valami történhetett velük. Talán az apám sorsára jutottak. Féltem megkeresni őket, anyám is intett, ne tegyem, veszélybe hozhatnak, és talán én is őket.

Elhallgatott. A láz, amely vallomásra késztette, mintha már csitult volna benne. Csend vett körül, ólmosan nehéz, fojtogató csend.

— Senki sem tudta, még az anyám sem, milyen keserves éveken estem át...

— mondta nagysokára. — Ott, a Hitlerjugendben, minden órában, minden percben csak a mi nagyságunkról, az Ezeréves Birodalom fényes jövőjéről szónokoltak. Jönnek sorra a győzelmek, a fél világ behódol nekünk, lábunk előtt hever, nincs erő, amely ellenállni merne, mindent elsöprünk, dől a dicsőség, és körülöttem mindenki megmámorosodik. És jön a legszörnyűbb pillanat; elfog a kétely, hátha apámnak mégse volt igaza... Nem vezették félre, nem csapták be? S amiben hitt, csak fantaszták lázálma! A tények, a győzelmek rácáfolnak a hitére! Hamis • eszmények után futott! Talán nem is volt ártatlan, amikor kivégezték. Őt is félre kellett söpörni könyörtelenül, hogy ne árthasson, gáncsot ne vethessen ... Ez volt a legrettenetesebb: kezdtem magamban elítélni... Néha már gyűlöltem, hogy megrontotta az életünket, az enyémet is, anyámét is.

Mintha iszonyú tályog fakadt volna fel előttem minden förtelmével, hirtelen elöntött egy elrontott lélek maró sava és szennyessége. Mert szennyes volt most minden szó, és én nem menekülhettem többé tűrnöm kellett, hogy agyam minden rostját birtokába vegye vad, rontó mérgével.

De vajon elég mélyre hatolt-e a kés gyógyító pengéje, mellyel a sebéhez ért? Felszínre hozta-e a mérget, ami ott állt nyíltan és rejtetten még a lelke legbensőbb mélyén?

— Később is gyűlölte ? — ragadtam ki magamat a kábulatból. — Mint katona is megtagadta?

— Igen, gyűlöltem és megtagadtam akkor is! — csapott fel eszelősen a hangja.

— Eg / sorban meneteltem velük. Én, a kivégzett Kempe fia, az ő dalaikat énekeltem, és közben nem egyszer láttam őt, ahogy megkötözik, eszméletlenre verik. Éjszaka a képzeletem iszonyú képekkel gyötört... láttam, ahogy fejé*- a tőkére hajtja... most csap le rá a hóhér bárdja, és a vére... az én forró vérem sugárban ömlik ... Igen, megtagadtam a vérét is!

Félbe kellett szakítanom, hogy a felidézett lidércek szörnyűsége össze ne Toppantsa, hiszen még gyenge volt, oly összetört és boldogtalan, hogy féltem az eszméletét veszti, és segítségért kell sietnem.

— Meddig tartott ez? Egyszer csak fel kellett ébrednie! Vagv sohase gondolt rá, hogy van egy másik út?... miért nem futott át az oroszokhoz?

— Megtehettem volna nem is egyszer.

— És miért nem tette? — vágtam vádoló keménységgel az arcába.

Most már haragudtam rá, s mintha megdermedt volna a szívem, kiveszett belőle a részvét és kímélet.

— Fé'ek, hogy nehezen fogja megérteni... — felelte, és odavont maga mellé.

— Előbb az anyám volt az én életem, az én jövőm foglya, aztán fordult a kocka, én lettem a fogoly. Mindig lépten-nyomon szemmel tartottak, tudtak minden szavamról, nemegyszer azt hittem, még a gondolataimat is olvassák. Soha egy napon, egyetlen órám se volt, hogy éreztem volna, most szabad vagyok, azt tehetem, amihez kedvem van ... Nem, abban a gyilkos masinériában nem volt, nincs és nem is lehet szabad akaratom. Nem mondhatok soha nemet, tűrnöm kell, hogy a rothadás engem is szétrágjon! Nincs út vissza, nincs út sem előre, sem hátra! Nem adhatom meg magam, nem futhatok át az oroszokhoz. Ha meg-