Irodalmi Szemle, 1961
1961/6 - Egri Viktor: Keserű égbolt
tem, hogy nem történt rettenetesebb, csak golyószóróval lekaszálták őket. Néhány férfi rájuk hányta a földet, aztán azokat is elintézték. Liquidieren! Li- quidieren! Kaszáló mozdulatot tett a karjával és visszahullott a karosszékbe. A felidézett emlék görcsbe rándította arca vonásait, olyan volt, mint akit véresre vesz- szőztek, és hirtelen kilöknek a szabadba: fuss, menekülj! Elborzadtam én is, és rászóltam: — Ne gondoljon többé erre a szörnyűségre! Kempe a fejét ingatta: — Lehet erre nem gondolni? Nem téphetem ki az emlékezetemből... És ha csak az egyetlen gaztett lett volna! De úgy jöttek sorjában, hogy azt hittem, ez a megelevenedett pokol... És mind az arcomba csapta: igazad volt, apám! Tenyerét a kezemre ejtette, a szemét merően rám függesztette. Világos szeme sötét lett, az ajka remegett. Majd hirtelen elvonta a kezét, félig elfordult. Valami furcsa, magyarázhatatlan közelség mégis köztünk maradt. S egyszerre lebirhatatlan vágy fogott el, hogy mindent megtudjak róla, az anyjáról, apjáról, ismerjem ki nem mondott és ki nem mondható gondolatait is, ahogy most érnek, születnek az agyában. Én nyúltam most a keze után, mert szükségét éreztem, hogy megérintsem, a közelségét érezzem. — Beszéljen, Hans! Először szólítottam a keresztnevén, és ő hálásan rám vetette pillantását. Már nem gondoltam rá, hogy a folyosóra nyíló szobák valamelyikéből valaki kiléphet, meglát minket a sarokban és a helyzetet esetleg félremagyarázza. El-elharapott szavakkal kezdte a vallomást: — Tizenöt esztendős voltsm, amikor elfogták, és a gyűjtőtáborba vitték... Akkor tudtam már, hogy ez egyszer megtörténhet. Beszélt is velem arról, hogy börtönbe vethetik, és nekem tudnom kell, hogy ártatlan. A bűnösök a rend urai, a barnaingesek. Az ember legyen hű önmagához, az elveihez, mondotta. Mindig, a legválságosabb helyzetben is! Ez az első, legelső kötelessége. Nem élhetünk úgy, hogy elnémítjuk a leik ismeretünket... Két esztendeig tartották fogva. Aztán ... aztán meghalt... de nem úgy, mint mások. — Mi történt vele? — Pontosan nem derült ki soha. Nem tudom, ki árulta el. Talán egyik társa nem bírta már a kínokat... Aztán őt vallaták, bizonyára nagyon megkínozták, míg egy hajnalon, harmadmagával, a vesztőhelyre vitték. Ahogy visszafogott lélegzettel figyeltem, valami mozdult, felbillent bennem. Már nem volt csupán sajnálat, amit akkor éreztem. Feldúltságom nem engedte, hogy akár csak egy szót is közbevessek. És Hans folytatta: — Sok mindent nem értettem akkor, azt azonban könyörtelen bizonyossággal tudtam, hogy apámnak a halált ártatlanul kellett elszenvednie. Azért nem fogott rajtam a „nevelésük“, amikor ők kezelésbe vettek .. . Esztendőkig örökös félelemben éltünk: anyámat bármikor indokolás nélkül "táborba hurcolhatják, engem meg a húgomat külön-külön javítóintézetbe. Szegény anyámnak csak egy gondja volt: hogy az a rettenetes halál ne vessen árnyékot rám, ne zúzzon össze engem is. Ügy éltünk, mint az űzött vad . .. Ezt az életet csak az értheti, aki ilyesmit vagy hasonlókat maga is átszenvedett! Félrenéztem, hogy ne lássa megrendülésemet, ne olvassa gondolataimat: „Igazad van, csak az értheti!“ — Apám halála és múltja, aztán meg anyám szenvedése volt az én igazi iskolám ... — folytatta. — Megtanítottak, hogy mindenre igent mondjak, látszatra velük kell mennem, hogy belül annál szabadabb legyek... Ha sejtené, milyen rettenetes ez! Amikor nem beszélhetünk senki előtt nyíltan, őszintén, amikor el kell hallgatnunk a gondolatainkat, és nem beszélhetünk a kételyeinkről... Mert kételyek is gyötörtek ... Nem volt barátom. Hiszen ha csak egyetlen célzást merek tenni, ha csak egyszer elvesztem önuralmamat, összeomlik minden. Kiderül, hogy én mégis az apám fia vagyok. Elveszünk mind, az anyám, a húgom is.
