Irodalmi Szemle, 1961
1961/6 - Egri Viktor: Keserű égbolt
— Ha a hadijelentés is közli a város nevét, akkor ott nagy lehetett a pusztítás ... Ütni, ordítani szeretnék kínomban, ha arra gondolok, mennyi ártatlan ember pusztult el... Nem értem, miért kell az otthoniaknak annyit szenvedniük! Az ajkamba haraptam, hogy fel ne kiáltsak: „Miattatok!... Miattad is! Sivataggá tettétek az egész világot. Most visszafizetnek... Nem sajnállak, nem akarlak sajnálni! Ahová a lábatok ér, ártatlanok szenvednek, védtelenek pusztulnak el... Megöltétek az enyéimet is!“ — Miért olyan szomorú? — fordult rám a szeme. — Az én gondjaim ne bántsák... Felejtsük el ma este, hogy háború van és gyűlölet! Az asztalon heverő Schiller-kötet után nyúlt. — Felolvasok magának egy csodaszép részletet a Stuart Máriából. Erzsébet királynő nagyjelenetét Máriával. Ismeri? — Nem ismerem... Nem olvastam, színházban sem láttam. — Örülök, hogy tőlem hallja először. Az anyám is ezt szerette legjobban. Aztán Posa márki párbeszédét a királlyal a Carlosból... Anyám azt mondta mindig, tanuld meg kívülről, mert ez a szabadság himnusza. De a felolvasásra aznap este nem került sor. Kempe sovány arca pirosas volt, a szeme fényes. Meglepett, hogy valahányszor az otthonát szóba hozta, csak édesanyját meg a húgát emlegette. — Az édesapja nem él már? — kérdeztem. — Nem él... Kilenc éve már, hogy ... halott. Mintha ezt is nehezére esett volna kimondani. Fátyol takarta hangját, és úgy éreztem, az emlékeztetés valami rejtett sebét tépte fel benne ... Dé kilenc év nagy idő, megenyhít mindent, a legnagyobb fájdalmat is, és Kempe akkor, apja halála idején, még igen fiatal lehetett, talán tizenöt esztendős... Vajon mi bánthatja? — Nagyon szerette az édesapját? — Apák és fiúk közt gyakran vannak ellentétek. Köztünk sohase volt. Talán azért, mert én már akkor, gyerekfejjel tudtam, milyen nehéz az élete ... Nehéz és veszélyes. Megint éreztem, hogy valamit takargat, de én nem bíztathatom, egyetlen szóval sem adhatom tudtára, ha bánata vagy titka van, előttem feltárhatja. Nem tudom, sajnálat volt-e vagy részvét, talán több is, valami egészen más nagyon összetett, bonyolult érzés, ami vonzott és taszított, mohón követelte, hogy mindent megtudjak róla, a bensőjét is olyan meztelenül lássam, mint a testét, amikor mosnom kell, és friss kötést kap. — Maga itt sok szenvedést lát, Helén, ugye? — kérdezte. — Látok... — bólintottam meglepetve, mert nem értettem, miért tette fel a kérdést. — De az más, ha valaki kórházi ágyon szenved, és itt hal meg, mint... Elharapta szavait, elhallgatott, de mintha olvasni tudtam volna gondolataiban, megértettem a ki nem mondottakat... Vajon sejti-e, hogy ugyanez a gondolat gyötör csaknem minden éjszaka engem is?... Nem idegenben elpusztulni, ki tudja, milyen halállal, miféle kínok közt! Emberek közt lenni azokban a ne"héz, utolsó pillanatokban, emberek közt, akik szeretnek bennünket, aggódnak értünk, segíteni akarnak!... Mit tudhat vajon rólam, hogy ilyen meglepő kérdése van? Tud valamit az életemről, az én veszteségeimről, halottaimról? Nem, nem tudott, nem sejtett semmit. A mondottakat nem értette rám. — Ukrajnában egyszer láttam, ahogy lányokat hajtanak a sírjuk felé... — szólalt meg ismét, nagy sokára. — Ruhátlanul, teljesen meztelenül futottak. Láttam az arcukon, mindnyájan tudják, ez az utolsó percük. Az egyik, emlékszem, ott szaladt elől, az elsők közt, furcsán a keble elé emelte a kezét, a másikkal meg a szemérmét takarta, amikor észrevette, hogy fényképezik őket... — Kempe felállt, és izgalmában felkiáltott: — Hihetetlen, ugye? Pedig így volt!... Üristen, micsoda gyenge, gyáva voltam akkor! Nem rohantam oda. nem tettem semmit! Nem tehettem, érti, nem tehettem semmit! Csak álltam, mint a szélütött... Minden borzalom közt ez volt a legszörnyűbb ... Magamban örül
