Irodalmi Szemle, 1961
1961/5 - FIGYELŐ - Révész Bertalan: Cine Mihály: Móricz Zsigmond útja a forradalmakig
elhallgattatják. „Maradjon csak az agrárszocializmus rendőri ügy.“ Móricz parasztábrázolásának felfelé ivelő vonalát a monográfia ezekkel a novelákkal jelzi: Kézfogó lesz, Végék Julija, Bent a kupéban; a maradéktalan siker, egyéni hangjának a megtalálása azonban még várat magára: egészen 1908 októberéig, hogy majd annál nagyobb legyen a vulkánszerűen kitörő siker. Ekkor jelenik meg a Hét krajcár című elbeszélése, amely egycsapással országos hírű íróvá teszi, s egyre inkább a magyar próza régen várt üdvözítőjeként köszöntik. Erre minden ok megvan. Hiszen ezt követően minden írásában valami új van: forradalmi indulat, lobogó szenvedély, tragikus döbbenet, forró erotika. Czine szerint az elbeszélésnek azon a pontján, amikor az anya a koldustól elfogadja a hetedik krajcárt — ahelyett, hogy úri gesztussal az összekeresgélt hatot is a tarisznyába dobná —, Móricz „a nyomorultakkal fog kezet, ember az emberrel. Ebben a kézfogásban van a Hét krajcár szemléleti újszerűsége.“ Ezentúl a szenvedésnek lesz nagy megszólaltatója: azt tudja legtökéletesebben leghűbben megírni — ami fáj. így lesz szimbóluma egész pályájának a Hét krajcár. Hogy élnek ott, ahol a hetedik krajcár hiányzik — ennek a megírását látta egész életében a legfontosabb feladatnak. Továbbá minden kétséget kizárva leszögezi, hogy ez a Móricz- novella korszaknyitó jelentőségű az író művészetében, sőt egy kissé novellánk történetében is. Az irodalmunkban s Móricz korábbi novelláiban meglevő elemek benne új szintézisben, új színekkel gazdagodva forrnak egybe. S azt is — az 1909-ben megjelent ilyen nevű novellás kötettel kapcsolatban —, hogy bár a stílusromantika és formák felbontása korában jelenik meg, ennek ellenére nyelve népies, formája klasszikus: ez azt igazolja, hogy a klasszikus formák nem avultak el, újra fogalmazhatók és új tartalmakkal tölthetők meg; „.... nincs kimerített téma. Minden teóriánál gazdagabb az élet. S főként: hogy a magyarság és modernség nem egymást kizáró fogajmak. Prózájával igazolta, amit Ady versben: magyar író modern igazán csak magyarul lehet.“ A fiatal Móricz — bizonyítja meggyőzően az irodalomtörténész — szemléletében és művészetében a parasztábrázolás Mikszáth—Gárdonyi—Tömörkény vonalán indul, az ő technikájukat fejleszti és csiszolja modernebbé és klasszikusabbá, művészibbé és egyszerűbbé. Művészetébe beolvaszt minden előzményt: Jókai ragyogását, Mikszáth humorát, Gárdonyi individuális látását, Tömörkény élő hangját; és a nagy művész határozottságával elhagy mindent, ami az ősök művészetét, reális ábrázolását terhelte: Mikszáth színes romantikáját és anekdotizmusát, Gárdonyi szentimen- talizmusát, Tömörkény lapos néprajzoskodását. Az örökségből kiindulva megteremti a maga tömör, drámai hangvételű, szociális mondanivalója számára alkalmas novella formáját. Czine Mihály egész filológiai apparátussal bizonyítja be, hogy Móricz első regénye, a Sárarany szellemi forradalmat jelent újszerű parasztábrázolásával, a paraszti élet problémáinak őszinte feltárásával. Üj korszakot nyit a magyar irodalomban, s lezárja végleg azt az időt, amelyben Jókai, Mikszáth, Gárdonyi szemlélet- és írásmódja lehetett a magyar társadalom realista ábrázolásának megoldása. Izzó drámaisága, irodalmi eszközei és tematikája teljesen elüt attól, amit addig a magyar regényirodalom létrehozott. Meggyőző erővel ábrázolta a kultúrálatlanságot, az embertelen társadalom okozta tehetség-elpangást; de nemcsak ezt, hanem megmutatta az okát is: azt, hogy milyen társadalmi erő idézte elő ezt a műveletlenséget. Leleplezte az úri nagybirtok népellenességét, amely nem engedi felszínre törni a parasztságban rejlő erőket. Az arany: a magasrendű emberi érték és tehetség a sárban kallódik el, megfullad a nagybirtok fojtogató ölelésében. Czine Mihály határozottan eloszlatja azt a máig élő hiedelmet, hogy az igazi nagystílű regényhez nincs lélegzete; bebizonyítja, hogy ez csupán „optikai csalódás“. „Mivel a legtöbb Móricz-regény cselekményét a főhősegyénisége determinálja annyira, hogy mellette a regény minden más szereplője eltörpül, az olvasó megfeledkezik a környezetrajzról, a pompásan rajzolt mellékszereplőkről* a regény életét és levegőjét adó képek gazdagságáról. Pedig a Móricz regények igazi regényszerűségét: éppen a felépítésnek egyszerűsége és nemes nagyvonalúsága adja meg.“ Csatlakozunk a szerzőnek ahho-z az állításához is, miszerint Móricznál a novelllisztikus szerkesztésű apró fejezetek nem a nagy lélekzet hiányát mutatják, hanem „a felindultságnak* a láznak, az önmagával és világgal való harcnak az egymást váltó hitnek és kétségbeesésnek a kifejezői“. Czine rengeteg újat tud mondani Móricz háború alatti tevékenységéről, s arról is: mivel gazdagodott szemlélete, hogyan vált színskálája gazdagabbá. Argumentumokkal alátámasztva bebizonyítja, hogy Móricz eljutott a háború lényegének megértéséig: az osztályharc felismeréséhez. Ezt dokumentálja — többek között — kiváló elbeszélése a Szegényemberek: nem a muszka van a túlsó parton* hanem a gazdagok. Nincs még egy ilyen háborús elbeszélés a világirodalomban sem, amely ilyen erővel kiáltana fel az imperialista háború ellen. „Ezzel a remekművével magasodott Móricz Zsigmond a kortársi háborúellenes polgári irodalomból Ady közelébe. .. .megérzi: a főfrontok nem az országhatárok szerint húzódnak, hanem az országhatáron belül, kizsákmányolok és kizsákmányoltak között. S ezzel a kor alapvető kérdésére felelt“ — állapítja meg Czine. A fáklyát elemezve rámutat, hogy bár kompozíciója nem olyan egységes, mint korábbi nagy regényeié, Móricz Zsigmond első írói korszakának azonban így is legnagyobb vállalkozása. Korábban csak a magyar élet részte
