Irodalmi Szemle, 1961

1961/5 - FIGYELŐ - Révész Bertalan: Cine Mihály: Móricz Zsigmond útja a forradalmakig

Czine Mihály : Móricz Zsigmond útja a forradalmakig

(Magvető könyvkiadó Budapest 1960)

Móricz Zsigmond írói hagyatéka szerves és jelentékeny része a kor szellemi életének, mégpedig annak a haladó szellemiségnek, amely ma is példaképünk, amelyből ma is merítünk. Művei könynörtelenül feltárták, leleplezték az úri Magyarország belső romlottságát, az arisztokrácia s a dzsentri népelle- nességét. Rávilágítanak a nép feltámadó erőire, felszabadulásért folytatott harcaira. Móricz elsősorban a falu, a parasztság életének ábrázolója és az uralkodó osztály leleplezője, s egyben a parasztság felszabadulásának irodalmi szószólója.

S mert nem kisebb író munkásságáról van szó, mint századunknak máig is legnagyobb magyar realista prózaírójáról, Czine Mihály Móricz-monográfiája ezért is nem mindennapi jelentőségű. De másért is: a fiatal irodalom- történész minden eddiginél teljesebb, igényesebb összefoglalást ad Móricz Zsigmond pályájának kezdetéről, hangkeresésének nehézségeiről, későbbi sikereiről, írói beérkezéséről; új szempontokat nyújt az író életének és munkásságának tökéletesebb megértéséhez; sőt bátran kijelenthetjük, hogy műve — de különösen egyes fejezetei: a hazai protestantizmus és a magyar dzsentri kritikai ábrázolása, a népiesség és népiség, a külföldi és hazai naturalizmus kérdésének elemzése — a társadalmi összefüggések széleskörű bemutatásával, valamint világirodalmi kitekintésével meghaladja az irodalmi monográfia kereteit; annál lényegesen több, jelentősebb.

Czine az író életútját a bölcsőtől 1919-ig, pályája első szakaszának végéig kíséri. (Ez a könyv a készülő teljes monográfia első kötete.) Arra a nehéz feladatra vállalkozott, hogy az eseményekben — fájdalomban és örömben, sikertelenségben és sikerben — gazdag életszakasznak művészi alkotásokba ágyazott személyes vonatkozású vallomásait egyeztesse a bizonyítható tényekkel, szétválassza a regényt a valóságtól. A szerző szerint a nehézséget az okozza, hogy Móricznál „a vallomás művészi realizmusa nem a fénykép és adat hűsége; a valóságban megfigyelt ember a műben a művészi alkotás törvényei szerint már más, több ember vonásait is hordozó; s a pontosabb kutatással felderített adatoknál az életmű és az író szempontjából igazabbak lehetnek a regényes írói visszaemlékezések és művészi mítosz-teremtések is“. A bonyolultság ellenére — mindjárt jegyezzük is meg — a vállalkozást siker koronázta: hozzásegített az írói életpálya teljesebb és mélyebb megértéséhez.

Alapos szakértelemmel elemzi a Móricz előtti parasztábrázolás útját: eredményeit és fogyatékosságait, valamint Móricz parasztábrázolásának kezdeteit. Ezekről a kérdésekről Czine merőben újat mond. Rámutat, hogy bár Móricz Zsigmond gyermekéveit falun töltötte, ifjúkorában, népdalgyűjtő kőrútjai idején — 1903—1907 — évekig a falut tanulmányozta, s a szegénység iránt annyira érzékeny — mégis írói pályája kezdetén évekig nincs új szava a parasztság korabeli életéről. Rengeteg élménye sokáig csak emlékezeti teher. Ellentétben van szinte mindazzal, amit az irodalom, a nagy elődök a parasztról, a faluról írtak, s számtalan ponton eltérő attól a képtől is, amelyet ő maga hozott. Tekintete csalhatatlan a jelenségek meglátásában, de világnézete nem alkalmas a meglátott tények rendezésére és áttekintésére. Sokáig maga sem tudja eldönteni milyen a paraszt; képtelen eligazodni a századforduló kapitalizmusának rohamos fejlődésében s mindent felforgató viharában. így viszonylag későn következik be az író eszmei tisztánlátása s meggyőzőerejű művészetének kialakulása. A főokot Czine abban látja, s nagyon helyesen, hogy a magyar irodalomban 1849 után a népiesség Petőfi és Arany megfogalmazta politikai tartalma lassanként elhalványult, majd teljesen kiveszett. Ady-ig, Móriczig nincs ilyen igénye a magyar irodalomnak. A parasztság elégedetlenségéről, nyomorúságáról mintha még azok is megfeledkeztek volna, akik 49 előtt tudtak róla. A szabadságharcot követő évtizedek irodalma szinte csak a vasárnapi falut ismerte. A kor legjelentősebb parasztábrázolói: Jókai, Mikszáth, Baksay, Gárdonyi sok szépet és igazat mondtak a faluról; arról, hogyan szeretnek, ölelnek, dolgoznak — de hogy éheznek, kivándorolnak és lázadnak is, arról egy szót sem szóltak. A magyar irodalom parasztábrázolásának ezt a konzervatív képét a szerző azzal magyarázza, hogy a jobbágyság felszabadulásával a parasztság kérése elvesztette központi szerepét. Maguk az írók is megoldottnak tekintették a jobbágyság sorsát. A parlamenti beszédekben, szaporodó újságokban alig esik szó a parasztról; a kor csupán a szirupos-ragadós népszínművekből ismeri a parasztság egyes típusait, amelyek természetesen idealizáltak. Az irodalmi közízlés — fejtegeti tovább az író — törvényszerűen a politikai elgondolásokat tükrözte. A politika, amely különben is el volt foglalva az asszimiláció, a közjog, az ipar kérdéseivel, tanácsosnak vélte békén hagyni a falut; kérdésekkel, vitákkal nem háborgatni a boldog parasztságról szőtt illúziókat. Aki megpróbál a paraszti nyomorúságról, a földről beszélni,

Révész Bertalan