Irodalmi Szemle, 1961
1961/5 - FIGYELŐ - Káfer István: Rác Olivér: Puffancs, Göndör és a többiek
egy ilyen központi — konfliktus — feloldásához. Gyakran látjuk ennek az ellenkezőjét is a regényben. Az író sok olyan problémát is felvet, amelyek erőszakoltnak tűnnek — ne feledkezzünk meg a könyv olvasóközönségének életkoráról — és fölöslegesen nagy helyet szentel nekik. Egy pillanatig sem vitatható, hogy minden érintett kérdés önmagában lényeges, így például a pedagógusok vezető szerepének elve, az egyén és a közösség viszonya, a pedagógus emberi, közeli viszonya a diákokhoz, a helyesírás fontosságának népszerűsítése, a vasgyűjtés, a koedukáció kérdései, a pedagógus kollektíva egysége a nevelésben, a hazafiasságra való nevelés (megállás Duklánál), a történelem tanítása, a partizán, az indián és a négerromantika, az orvosok népszerűsítése, a szovjet holdrakéta, a Keletszlovákiai Vasmű stb., stb. Egyszerre egy regényben nagyon nehéz megoldani ennyi kérdést, úgy, hogy mindegyikkel elérje azt a nevelő hatást, amely minden ifjúsági regény értékmérője. A jó pedagógus tudja, hogy minden oktató-nevelő munkában fontos a következetesség és alaposság, és ha úgy látja, hogy bizonyos kérdéseket nem tud kellőképpen megoldani, inkább kivárja az alkalmas időt és csak akkor kezd hozzá. Jelen esetben is hasznára vált volna a regénynek, ha néhányat kihagyott volna az író. Ennél a túlméretezettségnél és bizonyos fokig erőszakolt problémafelvetésnél szerintünk sokkal nagyobb hiba néhány — a fentiekkel összefüggésben — ifjúsági regénybe egyáltalán nem való kérdés feszegetése, illetve megoldásának módszere. Néhány példa — sajnos — a sok közül: a pedagógusok számos esetben túlságosan bizalmas, mondhatnánk pajtáši megvilágításba kerülnek. Egy-egy idézet: „A diri egyenletes, tiszta zengésű hangja most ismét dünnyögövé vált: — Most egy ideig nem folytatom, mert üvölteni fogtok...“ „Megérkezik Bohi bácsi, aki Széppatakig hivatott elkísérni a társaságot. Alig fordul be a sarkon, kis jelzősípot ránt elő a mellényzsebéből és istenesen belefúj ... Bözsi néni és Kata néni meglepetten pillantanak egymásra. — Látod — mondja aztán Bözsi néni — ez nekünk nem jutott eszünkbe! Sorakozó! Ezt kellett volna nyomban elrendelnünk! Hiába, egy férfi mégiscsak férfi... — Mondd, mit gondolsz, látjuk ezeket még a mai nap folyamán? — Hogyne! — bólintott Bözsi néni fölényesen, bár maga is megijedt kissé tulajdon nagyvonalúságától —, szokjanak egy kis önállósághoz. Ha pedig húsz perc múlva nem lennének itt, — tette hozzá aztán jóval bizonytalanabbá vált hangon, miközben óvatosan Bohi bácsi felé pillantott —, akkor majd a nyomukra rugasztjuk Bohit. Terelje össze őket. Bohi bácsi nem szólt semmit, csak félretartott fejjel hunyorgott az aranyló napsütésbe, és hangtalanul felnevetett...“ Ezek az idézetek bizony nem valók tíz évesek számára, akik úgyis ott tépázzák meg a tanári tekintélyt, ahol éppen lehet. Inkább szülői értekezletre, mint ifjúsági regénybe való a pisztrángok beszélgetése, „akik“ így vélekednek egy tanárnőről: „Kivételez a drágalátos, kivételez. A Fürgéék két gyermekének persze mindig színegyes a bizonyítványuk, mert az anyjuk örökké ott illegeti az uszonyát a tanítónő háza táján...“ Az író itt eltért egyébként kitűnően alkalmazott elméletétől: a tízévesek szemével nézni a világot. Ez az elmélettől való eltérés mutatkozik meg néhány helyen a regény stílusán is. Sokszor olyan szavakat ad a gyerekek szájába, amilyeneket csak idősebbek, vagy éppen felnőttek használnak. Nézzünk erre is egy példát: „Lányi elmosolyodott: — Talán nem fejeztem ki magam eléggé érthetően, bizonyára nem beszéltem eléggé világosan. Megpróbálnám más oldalról megközelíteni a kérdést... Nos, rendben van, Kaja. Kössünk más megállapodást. Természetesen neked van igazad — mondta udvariasan —, és mi, úgy látszik, tévedtünk egyben-másban... De egyezzünk meg Tízéves gyerekek nem beszélnek így, főképp egymás között nem. Szerencsére a regény stílusára általában nem ez jellemző. Ellenkezőleg, a legtöbb esetben nagyszerűen — e mellett nem nyelvrontóan — ábrázolja nyelvileg is a kisdiákokat. Rácz stilisztikailag is igyekszik kifejezni a diákromantikát. Egyrészt az íráskép segítségével — Göndör helyesírása, néhány alak beszéde — másrészt a diákzsargon szavainak használatával. Bár fiataljainkat a szép beszédre neveljük, bizonyos esetekben megtűrhetjük a diáknyelv jellegzetes szavait és kifejezéseit, éppen stilisztikai-hangulati értékük miatt. Rácz mértékkel használja őket, az egész könyvben ezek fordulnak elő: dumál, pracli, foci, tag („ember“), durmol, trafál, suli, kampec, lehúzok egyet, bedilizik, zrí, balhé, cidri, izéül, átpasszol, siti. Sajnálatos módon egy nyelvhelyességi hiba nagyon gyakran előfordul a regényben, mégpedig a többes számú állítmány helytelen használata, például: „Murcsi és Göndör bélyeget cseréltek“. Bözsi néni és Kata néni meglepetten pillantanak egymásra“ stb. stb. Sokszor más magyartalansággal együtt fordul elő ugyanez a hiba: „Kis-Necus kiabál, Szepi és Róza képezik a díszkíséretet“ stb. stb. Nem könnyű dolog ifjúsági regényt írni. A bírálók számára a pedagógiai elvek újabb kritikai szempontot jelentenek — az írónak nehézséget. Rácz Olivér hozzáértéssel, mindennapi pedagógiai gyakorlatának alkotó módon való felhasználásával írta meg a regényt. Ez érződik majd minden során, ami feledteti sokszor bosszantó hibáit, amelyek a következő kiadásból különösebb fáradság és átírások nélkül kikerülhetnek.
