Irodalmi Szemle, 1961

1961/5 - FIGYELŐ - Káfer István: Rác Olivér: Puffancs, Göndör és a többiek

egy ilyen központi — konfliktus — feloldá­sához. Gyakran látjuk ennek az ellenkezőjét is a regényben. Az író sok olyan problémát is felvet, ame­lyek erőszakoltnak tűnnek — ne feledkezzünk meg a könyv olvasóközönségének életkoráról — és fölöslegesen nagy helyet szentel nekik. Egy pillanatig sem vitatható, hogy minden érintett kérdés önmagában lényeges, így pél­dául a pedagógusok vezető szerepének elve, az egyén és a közösség viszonya, a pedagógus emberi, közeli viszonya a diákokhoz, a helyes­írás fontosságának népszerűsítése, a vasgyűj­tés, a koedukáció kérdései, a pedagógus kol­lektíva egysége a nevelésben, a hazafiasságra való nevelés (megállás Duklánál), a történelem tanítása, a partizán, az indián és a néger­romantika, az orvosok népszerűsítése, a szovjet holdrakéta, a Keletszlovákiai Vasmű stb., stb. Egyszerre egy regényben nagyon nehéz meg­oldani ennyi kérdést, úgy, hogy mindegyikkel elérje azt a nevelő hatást, amely minden ifjú­sági regény értékmérője. A jó pedagógus tud­ja, hogy minden oktató-nevelő munkában fontos a következetesség és alaposság, és ha úgy látja, hogy bizonyos kérdéseket nem tud kellőképpen megoldani, inkább kivárja az al­kalmas időt és csak akkor kezd hozzá. Jelen esetben is hasznára vált volna a regénynek, ha néhányat kihagyott volna az író. Ennél a túlméretezettségnél és bizonyos fokig erőszakolt problémafelvetésnél szerin­tünk sokkal nagyobb hiba néhány — a fen­tiekkel összefüggésben — ifjúsági regénybe egyáltalán nem való kérdés feszegetése, illetve megoldásának módszere. Néhány példa — saj­nos — a sok közül: a pedagógusok számos esetben túlságosan bizalmas, mondhatnánk pajtáši megvilágításba kerülnek. Egy-egy idé­zet: „A diri egyenletes, tiszta zengésű hangja most ismét dünnyögövé vált: — Most egy ideig nem folytatom, mert üvölteni fogtok...“ „Megérkezik Bohi bácsi, aki Széppatakig hi­vatott elkísérni a társaságot. Alig fordul be a sarkon, kis jelzősípot ránt elő a mellény­zsebéből és istenesen belefúj ... Bözsi néni és Kata néni meglepetten pillantanak egymás­ra. — Látod — mondja aztán Bözsi néni — ez nekünk nem jutott eszünkbe! Sorakozó! Ezt kellett volna nyomban elrendelnünk! Hiába, egy férfi mégiscsak férfi... — Mondd, mit gondolsz, látjuk ezeket még a mai nap folyamán? — Hogyne! — bólintott Bözsi néni fölényesen, bár maga is megijedt kissé tulajdon nagyvonalúságától —, szokjanak egy kis önállósághoz. Ha pedig húsz perc múlva nem lennének itt, — tette hozzá aztán jóval bizonytalanabbá vált hangon, miközben óvatosan Bohi bácsi felé pillantott —, akkor majd a nyomukra rugasztjuk Bohit. Terelje össze őket. Bohi bácsi nem szólt semmit, csak félretartott fejjel hunyorgott az aranyló nap­sütésbe, és hangtalanul felnevetett...“ Ezek az idézetek bizony nem valók tíz éve­sek számára, akik úgyis ott tépázzák meg a tanári tekintélyt, ahol éppen lehet. Inkább szülői értekezletre, mint ifjúsági regénybe való a pisztrángok beszélgetése, „akik“ így véleked­nek egy tanárnőről: „Kivételez a drágalátos, kivételez. A Fürgéék két gyermekének persze mindig színegyes a bizonyítványuk, mert az anyjuk örökké ott illegeti az uszonyát a tanítónő háza táján...“ Az író itt eltért egyébként kitűnően alkal­mazott elméletétől: a tízévesek szemével néz­ni a világot. Ez az elmélettől való eltérés mutatkozik meg néhány helyen a regény stílu­sán is. Sokszor olyan szavakat ad a gyerekek szájába, amilyeneket csak idősebbek, vagy ép­pen felnőttek használnak. Nézzünk erre is egy példát: „Lányi elmosolyodott: — Talán nem fejez­tem ki magam eléggé érthetően, bizonyára nem beszéltem eléggé világosan. Megpróbál­nám más oldalról megközelíteni a kérdést... Nos, rendben van, Kaja. Kössünk más meg­állapodást. Természetesen neked van igazad — mondta udvariasan —, és mi, úgy látszik, tévedtünk egyben-másban... De egyezzünk meg Tízéves gyerekek nem beszélnek így, főképp egymás között nem. Szerencsére a regény stílusára általában nem ez jellemző. Ellenkező­leg, a legtöbb esetben nagyszerűen — e mel­lett nem nyelvrontóan — ábrázolja nyelvileg is a kisdiákokat. Rácz stilisztikailag is igyekszik kifejezni a diákromantikát. Egyrészt az íráskép segít­ségével — Göndör helyesírása, néhány alak beszéde — másrészt a diákzsargon szavainak használatával. Bár fiataljainkat a szép be­szédre neveljük, bizonyos esetekben megtűr­hetjük a diáknyelv jellegzetes szavait és kifejezéseit, éppen stilisztikai-hangulati érté­kük miatt. Rácz mértékkel használja őket, az egész könyvben ezek fordulnak elő: dumál, pracli, foci, tag („ember“), durmol, trafál, suli, kampec, lehúzok egyet, bedilizik, zrí, balhé, cidri, izéül, átpasszol, siti. Sajnálatos módon egy nyelvhelyességi hiba nagyon gyakran előfordul a regényben, még­pedig a többes számú állítmány helytelen használata, például: „Murcsi és Göndör bé­lyeget cseréltek“. Bözsi néni és Kata néni meglepetten pillantanak egymásra“ stb. stb. Sokszor más magyartalansággal együtt fordul elő ugyanez a hiba: „Kis-Necus kiabál, Szepi és Róza képezik a díszkíséretet“ stb. stb. Nem könnyű dolog ifjúsági regényt írni. A bírálók számára a pedagógiai elvek újabb kritikai szempontot jelentenek — az írónak nehézséget. Rácz Olivér hozzáértéssel, min­dennapi pedagógiai gyakorlatának alkotó mó­don való felhasználásával írta meg a regényt. Ez érződik majd minden során, ami feledteti sokszor bosszantó hibáit, amelyek a követ­kező kiadásból különösebb fáradság és átírá­sok nélkül kikerülhetnek.

Next

/
Thumbnails
Contents