Irodalmi Szemle, 1961
1961/5 - FIGYELŐ - Egri Viktor: Az emberiesség hangja
Az emberiesség hangja Mai külföldi elbeszélők A Magyar Helikon Nagyvilág címmel egy figyelmet érdemlő prózai antológiát jelentetett meg, amely a világirodalom húsz jeles elbeszélését tartalmazza. Aki a Nagyvilág című irodalmi folyóiratot rendszeresen olvassa, a kötetben sok ismerős írásra bukkan: Fáy Árpád, az elbeszélések válogatója ugyanis ebből a folyóiratból vette át a közölt írások javát. Korántsem hiba ez, sőt előnyére írjuk a szerkesztőnek, mert a Nagyvilágban az utóbbi évek folyamán nem egy novellaremek jelent meg, amely megérdemli, hogy egy reprezentatív világirodalmi antológiában helyet kapjon. Húsz novella érthetően nem adhat átfogó képet; csupán ízelítőt kapunk, olyan kóstolót, amely arra ösztönöz, hogy többet kívánjunk, elsősorban behatóbban megismerkedni a kötet íróival. Fáy Árpád válogatása szerencsés abból a szempontból, hogy határozott esztétikai elvek alapján történt, elsősorban kihangsúlyozza a humánum elvét, az emberiesség magas parancsát, amely rokonná teszi a kötet öregeit, az 1867-ben született és a hitleri megszállás idején meghalt görög Antonisz Travlantoniszt és az örmény Derenik Kara- petovics Demircsjant a mindössze harminc esztendős Kedar Nath indiai íróval, vagy a nála csak öt esztendővel idősebb Marcello Venturival, a második világháború után kibontakozó olasz írónemzedék legnagyobb tehetségével. A nézetek és eszmények rokonsága mellett az emberszeretet melege, s az emberlátás mélysége az a fonál, amely egybefűzi őket. Emellett rokonok az ábrázolás realista, legtöbbször szocialista realista módjában is, amely egyenes következménye reménytelenséget és pesszimizmust száműző szemléletüknek. A kötetben szereplő szovjet íróknál, így Alekszander Trefimovnál, Tvardovszkijnál, a mai szovjet költészet egyik legkiválóbb művénél, a Szibériában született Pavel Nyilinél vagy Demircsjannál egészen természetesnek találjuk ezt a meleg emberséget, a valóság felé forduló írói érdeklődést az írásművészetnek legkifejezőbb módszerét. Tvardovszkij Kályhások című elbeszélésében egy kályharakás történetét írja le, s a látszólag bonyodalommentes mese éppen a maga egyszerűségével nyit széles távlatokat a mai orosz életre, arra a közösségi szellemre, amely minden kényszer nélkül alakul ki és a szovjet embereket — tanítót, katonatisztet, kályhaépítő mestert — szinte családtagokká összelőrraszt. Itt Tvardovszkijnál cseng ki a legerősebben és minden sematizmus nélkül, hogy az írás embernevelésének, a világ megismerésének és a társadalom megváltoztatásának eszköze. Jurij Nagibin szerencsésen válogatott művel szerepel a gyűjteményben. A züllés útjára tévedt, olcsó szerelmi kalandokat kereső iszákos és izgága, de munkáját fanatikus lelkiismeretességgel elvégző Alekszejt — az Egy ember és az út sofőrhősét — egy találkozás régi énjére emlékezteti és visszavezeti önmagához. Nagibin igen szemléletes, a valóság talajától el nem szakadó előadásmódjában sűrűn él a belső monológok adta lehetőségekkel; a szerelmében csalódott Alekszejnek önmagával folytatott küzdelme érdekesen összefonódik egy veszélyes autóút drámaian feszült élményével és az út végén Alekszej mint sofőr és mint ember is egyformán jól állja ki a próbát. Nagibin olyan meggyőzően jellemez, hogy el kell hinnünk: Alekszej ki tud szabadulni abból az elvadult magányosságból, amelybe csalódása taszította; a durvaság kérge leolvad róla és út nyílik előtte a tiszta új élet felé. Ernest Hemingway Vihar után című kis novellájának hőse Alekszejhez hasonlóan szintén magányos és elkeseredett ember, de Hemingway nem tartotta fontosnak, hogy elkeseredettsége és magánya okát felfedje, beéri hőse jellemének kórképhez hasonló pontos, reálisnak mondható rajzával; rideg önzésében a kalózlelkű embernek a zsákmányért folytatott küzdelemben alul kell maradnia: nála erősebb vagányok az utolsó szögig elragadják előle a prédát. Sajnálatos, hogy korunk egyik legnagyobb elbeszélő művésze a kötetben nem szerepel a gyűjtemény tendenciájának megfelelő emberiesebb írással, A szovjet-örmény Demircsjannal először ismerkedünk meg és ez az ismerkedés igen élvezetes: elbeszélése a Sivatagi éjszaka a kötet legművészibb írásai közé sorolható. Demircsjan kissé romantikusan ható, rendkívül árnyalatos, idegesen érzékeny stílusával felfedi a végeláthatatlan sivatagban vándorló karavánok életét; kevés szóval felvillantva az áthidalhatatlan társadalmi ellentéteket is a lázadó szellemű, koldusszegény Mirza és a hajcsár Ali Nizam és kenyéradó gazdái közt. A pontot a novella végén egy teve teszi: fogai félelmetes harapófogójával megöli a hajcsárt, aztán maga is elpusztul az egyik szolga fejszecsapásai alatt. Pavel Nyilin, aki a Próbaidő és a Kegyetlenség című, magyarul is megjelent regényeivel a szovjet prózaírók élvonalába lépett, már gyöngébb művel kapott helyet a kötetben. A nevezetes Pavljuk emberien meleg és színes írás ugyan, de sem Nyilint, sem a mai szovjet szépprózát nem képviseli eiéggé jellemzően. A népi demokráciák írói közt elsősorban a Egri Viktor
