Irodalmi Szemle, 1961
1961/5 - ORSZÁGJÁRÁS - Barsi Imre: Csipkerózsa és buzogány
Barsi Imre Csipkerózsa és buzogárr (Délcsehországi útinapló) I. Strakonice! belépő Mint lefejezett pártütő véres feje, úgy hullott lassan a halastó bíbor vizébe a fáradt szeptemberi nap, és a Šumava felől kék árnyak lopták be a külváros utcáiba a közeli rétek édes-fanyar illatát. Benn a város közepén, a régi „takarék“ előtt modern fabódé, s benne egy hirtelenszőke, angyalhajú koros hölgy árusította a „Budapest Cirkusz“ aznap esti előadására az utolsó jegyeket. Még félórája sincs, hogy befutottunk Strakonicébe, Dél-Csehország legnyugatibb városába. Innen már csak egy macskaugrás Horažďovicébe, Plzeňbe, valamint a nyugati végekre. Itt Strakonicén azonban még mindig a dél-cseh csipkerózsa és a buzogány, no meg az ezer halastó birodalmában vagyunk. A csipkerózsa urai hosszú évszázadokon át korlátlan birtoklói voltak a bűbájos vidéknek, amelyhez hazánkban csupán a Szepességet lehetne hasonlítani, városszerű falvaival, rendezett, szép gesztenyefasorral díszített útjaival, reneszánsz kastélyaival, váraival és városházaival. Maga Strakonice, ez a šumavaalji dél- cseh városka állandó osztályvillongások, sztrájkok, bérharcok színhelye volt, főleg az első köztársaság harmincas éveiben. A vidék a szegénység és az elhanyagoltság bélyegét viselte magán, mint ahogyan azt a költő mondta: „Ott kemény az élet, későn hajt a mag!“ A nép menekült, innen kerültek ki Európa ország útjainak cseh vándorai: a köszörűsök, hintáslegények, vándormuzsikusok és cirkuszosok, akiknek maradandó emlékművet emelt Eduard Bass a Humberto Cirkusz című híres regényében. II. Három nap a dél-cseh metropolisban Üj ismerősöm nem tartozik a legfiatalabb korosztályhoz és még igen jól emlékszik a régi, háború előtti České Budéjo- vicére, amely gazdag serfőzők, kereskedők, püspökök, kanonokok, barátok és apácák városa volt. — Nehéz napokat éltünk át a felszabadulás után, — mosolygott ravaszkásan útitársam, majd nyíltan hozzátette: a népi demokratikus rend nagy ellensége volt az itteni klérus. Ügynökei befolyásoltak bennünket, s bizony jómagamat is. Nehezen adtam fel „önállóságomat“, de amikor a plzeňi Lenin Művek itteni hatalmas nehézipari üzemét kezdték építeni, én is beálltam a sorba s most jólkereső, képesített szakmunkás vagyok. Ma már csak mosolygok néhai kisiparosi konok magatartásomon. Meleg kézszorítás után magamra maradtam. Hirtelenében sok minden jutott az eszembe. Elsősorban a régi rómaiak bölcsessége, akik már akkor tudták, hogy: „Tempóra mutantur et nos mutamur in illis.“ Jó ideig tépelődtem magamban, hogyan lehetséges, hogy éppen itt, a gazdag forradalmi hagyományok talaján kellett az emberek új gondolkodásáért oly nagy harcot vívni. Hiszen nem messze České Bude- jovicétől fekszik Húsz János mester szülőfaluja, Trocnói Zsizska János szűkebb hazája, és itt, ezen a tájon született M. Aleš, Fráňa Šrámek, J. Zeyer és L. Čela- kovsky. És maga a város is évtizedeken át védte függetlenségét a Rozsmberkek despo- tizmusával szemben. S éppen hazánk legszebb városterén, a České Budéjovice-i pompás, szabályos négyszögű főterén, amelyet árkádos reneszánsz házak szegélyeznek, alig néhány lépésre a híres Sámson szökőkúttól van az a kereszttel megjelölt kőkocka, ahol 1478-ban, egy és ugyanazon a napon a tíz fiatalembert kivégezték, mivel összeesküdtek a város- bíró ellen és a vallatásnál konokul hallgattak. Érdekes, hogy az összeesküvők szellemi vezére egy Magyarországról ide származott mester legény volt, akinek a