Irodalmi Szemle, 1961
1961/5 - ORSZÁGJÁRÁS - Gyurcsó István: Az Ivágyó fenekén
— Zdar boh! — fogadja köszönésünket a társa. — Vraňák som. Ugyanezt érzem, mint az előbb Demkó Gyula munkahelyén. Szentélybe törtem itt. A munkahely szentélyébe, ahol minden további szó szürke és kopott. Meg idegen is. Két ember egészíti ki itt egymást. Fábián Pál és Štefan Vraňák. Az egyik Re- kenyeűjfalusi, a másik paci. Leghosszabb szerszámuk a kaparógép. Ez a szerkezet felkúszik a lerobbantott kőtömeghez, majd a sut szájához húzza az egy mar- kolásnyi követ. És újra meg újra. Itt is a gép beszél, villanymotor: vasak és láncok csörömpölése a szó. Fábián harminchárom éve fejti már a követ; most ötvenkét éves és nyugdíjaztatását várja; szívesebben dolgozik az István-telepen, mint a Szadlovszkyn. A csarnok megtelik újra a kaparógép csörömpölésével, mi meg bújunk lefelé a sutból. A kőpor dérként csapódik a folyosó oldalfalára. Itt-ott fehér bajúszok lógnak a sziklaszegélyeken. Csend van, csak a fordulóknál ütődik felénk a tolató csillék zöreje. Ránk nehezedik a boltozat, vízcseppek koppannak kalapunkon. Ez még nem a szikla, de lehetne, gondolom. Teli csillék indulnak felfelé, majd üresen jönnek vissza. Aztán mi is belépünk a kosárba. Várom, hogy Gonosz elvtárs felfelé is megugrasztja a felvonót, ám ez nem következik el. Csendesen, szótlanul érünk a gépterembe, onnan a főfolyosóra. És velünk együtt a kis patak is előbukkant. Szivattyúk küldték fel a tárna fenekéről, hogy velünk együtt érjen ki az őszi napfényre. Szemembe tűnik a hármas Kálvária-hegy. Acélköteleken most Is ott lebegnek a csillék, szállnak Váraljáról Rozsnyóbányára. Jobbra tőlünk az új, korszerű pörkölök füstölnek. Kormozzák az őszi eget. Mit ír a füst az égre? Jön a szél Dobsináról és elfújja a füstöt, csak a pörkölt kő marad. Ez a kézjegy, a bányászok kézjegye. A vas. Ez marad, ez kézzelfogható. És futnak tehervonatok. Most még messzire futnak az érccel, de holnap-hol- napután már közelebbre, csak ide Kassára, ahol már a földmérő emberek járják a mezőt, hogy hazánk legnagyobb vasművének helyet jelöljenek. Mi pedig most egy kicsiny irodahelyiségben szorongunk itt hárman, majd négyen. Németh Pál a negyedik, az István-telep pártelnöke. Hat éve viseli a 'felelősségteljes tisztséget és Ruman Gézával egyetemben sorolják, hogy a tegnapi bányásznapon a sok közül kik lettek kitüntetve itt az István-telepen: Berecz István, Hiczér István, Gyurán László és sokan mások, akik mindenkor részt vesznek a munkaversenyben, kommunisták, pártonkívüliek, magyarok, szlovákok. Könyvről esik szó, művelődésről, klubéletről, pártoktatásról, a zenekarról, a színjátszókról. Lehetne jobb is, az is, amaz is... — mondja Németh elvtárs. — Ha valami dicséretes van a munkánkban, ez még nem jelenti, hogy nem lehetne még egyszer olyan jó! Ez igaz: az a jó, ha mindent jobbnak szeretnénk, mint amilyen tegnap volt. Ruman Géza például azt szeretné hirtelenében, hogy kisfia, aki most kéthetes, már elébe futna, mikor benyit az ajtón. Arra persze nem gondol, hogy akkor ő sem lenne többé harminc éves, hanem kettővel-hárommal több, ugyanúgy, mint a fia. A főaknász tehát előre, én viszont hátrafelé szeretném most igazítani az időt, annyival legalább, hogy bejárhatnám még e vidéket. De nem segít sem sürgetés, sem marasztalás, az idő a maga egyenletes lépteivel megy előre és magával szólít. Arra gondolok a kézfogások közben, vajon mikor találkozunk újra. Akár itt, akár másutt. Ki tudja, mikor ? A vonat visszavisz engem a Duna partjára, a Sajó meg itt marad, itt maradnak a falvak is, s velük az emberek, itteni barátaim. Nézem a vonat ablakából az elfutó tájat, a Kishegyet, Nagyhegyet, ahogy általfutunk párszor a vízen, és csak Pelsőcön, Tornaiján, a lénártfalvi hídon túl veszem csak észre, hogy a Sajó völgyét már elhagytam. Szívemben az élmények tömegével, a vágyakozás érzésével gondolok rá vissza, és tudom, ha nem is holnap, de visszatérek. (1958)
