Irodalmi Szemle, 1961
1961/5 - ORSZÁGJÁRÁS - Gyurcsó István: Az Ivágyó fenekén
vet, az biztos. Sőt már én is azt teszem, amikor a hetedik szint déli oldalán egy ferde siklóhoz, úgynevezett ereszkéhez érünk. Nevetek, de egyből abba is hagyom, ahogy a deszkalapon kuporogva csúszunk lefelé, a semmibe. Meghajtom fejemet a sziklaboltozat alatt és gondolatban minden bányász előtt. Itt e roppant sziklaüregben értem meg a vas értékét... Hányszor dobtam félre a görbült szöget, a csorbult szerszámokat, néztem gond nélkül a vason a rozsdát! íme, hová ássa le magát az ember, hogy felszínre küldje a szöghöz és a gépóriáshoz szükséges anyagot! Szerszám nélküli ember vagyok itt, és a boltozat kiugró sziklái alázatra késztetnek... Jó szerencsét! — gondolom. — Jó fúró, robbantó szerszámot! Itt valóban az erő, a gyakorlat, a tapasztalat a szerencse! Fenékhez ütődik a sikló deszkalap, és mi hárman lelépünk róla, majd oldalt térünk egy feltáró-folyosó nyitott szája felé. Bent, valahol a folyosó végén dübörgő, csattogó lárma. A hang csak egy úton haladhat kifelé. Veri a dobhártyánkat, üti, kínozza. Majd egyszerre süket csend lesz, ahogy odaköszönünk Demkó Gyulának és Horváth Lászlónak: — Jó szerencsét! — Bizony szerencse, hogy ez a rakodógép itt van! Lapáttal, nem tudom, mikorra telnének meg a csillék! — És hozzáteszi még: — Jó szerencsét! Demkó Gyulát nézem, de Kerekes Istvánt is látom Barkán, ő a Pipityke hegyet rengeti fúrógépével, Demkó Gyula meg az Ivágyot. Kérdéseim oly suták, hogy magam is érzem fölösleges voltukat. Itt nem lehet más szó, mint a fúrógép szava, a dinamit robbanása, a rakodógép csörömpölése. Tizennyolc esztendő a föld gyomrában. Minden műszakban húsz lyukat kell fúrni, ehhez tizennyolc kiló dinamitra van szükség, ez az egész. A többit a szív, az agy és a vállperec mondhatná el. Ám ezek nem beszélnek. Csak a szem és a kőporos homlok fordul felém. És egy mosolygó száj kérdezi: — Megpróbálja? Ruman Géza mosolyog, Misovszky Dezső is. De nem próbálom ki egyik szerszámot sem, bár mindkettőt ismerem. Felszinti robbanással, majd rakodógéppel egyengettük egy épület helyét Prágában tizenkét évvel ezelőtt. Talán még nem felejtettem el a szerszámok kezelését, de itt, nem, itt nem mernék kérkedni, tizennyolc esztendő gyakorlatával szemben hogy is merném a fúrógépet kezembe venni. Itt a hegy fenekén tíz perc alatt többet tudtam meg, mind odakinn egy egész év alatt. Demkó Gyula búcsúzik, hogy a rakodót indítja meg, és a dübörgő lárma szinte kiűz bennünket a folyosóból. A fordulónál gyengül a lárma, hogy a következőnél újra erősödjön: de ez megint másfajta dübörgés. Nem tudom, hol járhatunk, amikor a főaknász felvilágosít: — Egy kilométerre vagyunk a felvonótól. Délnyugati irányban. — Akkor itt a fejünk fölött fut az út Rozsnyóról Dernőre, nem? — kérdezem. Egyikünk sem válaszolhat. Csilléket kerülgetünk éppen, és ugyanakkor meg nyílik a folyosó oldala, ömlik a kő visszhangos zuhogással. Megrettenek, összeszorul a szívem. Ám deszkaszerkezetet látok fent a falon, nem is egyet, de sorban végig. Zsilipek. Annak nézem, legalábbis ezt az egyet. Záródik is már a megtelt csille fölött. — Ezek itt munkehelyek... Itt fent sorban... Bányásznyelven: sut... — magyarázzák kísérőim. így tudom meg, hogy a szálítófolyosók meddő kőzetbe vannak vágva, és oldalt, fent a fejünk fölött egész barlangok iyílnak: ott a vaskő, a telér, a réteg. Keskeny létrán kúszunk felfelé, majd mintha tábori kemencébe bújnánk, úgy dugjuk fejünket és magunkat keresztül egy nyíláson. Nappali fény fogad a sutban. Ám a kemencének képzelt lyuk csarnokká szélesül és közepén hatalmas oszlop tartja a boltozatot. Középtermetű, szélesvállú ember fogad. Társa barna, szikár ember. — Jó szerencsét! — köszönünk. Visszaköszön, kezet nyújt: — Fábián Pál.
