Irodalmi Szemle, 1961

1961/5 - Veres János: Versek

Lehet, hogy belőlem mindig bánat szivárogjon, mint derékbatört kutyatej szárából a fehér lé?

Ha már az én meggyötört szívem nem lehet, mi legyen a jószívű hajnalé, a Boldog Időé?

Jaj, ha az Öröm-király felszabadítaná erőim, virág - kezemmel egy hegyet is továbbvinnék tálán, de egyedül nem élhetek, valakié akarok lenni,

— s kié leszek, kié leszek már, édesanyám?

A lelkem áramkörébe repülő fehér hattyúk mind feketévé változnak, úgy szállnak tovább, amerre nézek, véresen jajgat a kés-szívű szélben a mályva, a vadnefelejcs, a mécsvirág.

Szemeimből virágeső hullana a földre, lengő hajamból ezüstös zene szikrázna az égre, lábam alatt rózsává változna a tüzes csalán, s jaj, nem enged magától a szakadék széle, mert nem tudom, kié leszek, anyám.

Felébrednek a cinegék, csízek, hangjukat tündérek gyűjtik, piros kárpitot szőnek belőle, a dombok fölé kifeszítik, a levelek alól kimásznak a csigák, fényes bogarak, felragyognak az erek, munkához látnak a termeszek, s jaj, énbennem minden kormos marad, mert nem tudom, kié leszek. — —

S csoda esik, az anya kikel a sírból, kiszáll a sírból holdfény-ruhában, felsuhan — hófehér rózsa világít sötét hajában.

— Csillagom, ne sírj, utolsó kicsiny reményed szorítsd magadhoz, mint sebesült bárányt,

a segítő sugarak egyszer majd rád is lenéznek, szívedből kihull a tüzes tőr, s szemed csodát lát.

A kelő Nap korongját figyeld, kitartón figyeld, belőle jön a te párod, ha meglátják, örömükben összeölelkeznek a pitypangok, szamócavirágok.

Gyerekszemű vékony legény lesz, szerencsés örömtől elzavart árva, kóborló koldusdiák, tücskök barátja, — téged keres most valahol foszló ködökben

— ha ideér, ne ereszd el magadtól'.

Senki se védi, senki se várja,

de van egy kopott citerája, s a madarak körülszállják, ha az szól.

Fürjeket, pávákat varázsol köréd, méze sosem lesz, csak egy kevés kenyere, de egyetlen a földön, akit szeretni tudsz majd, együtt kell élned és halnod vele.