Irodalmi Szemle, 1961
1961/1 - Bábi Tibor: Emlékiratok helyett
volna. Ő meg felsorakoztatott bennünket és kétfelé választott. Aki megtartotta sapkarózsáját, azt jobbra állította, aki piros gombot tűzött föl, azt balra. Aztán leszereltetett bennünket és ránkrivallt: — Takarodjatok haza, vörös kutyák! Sokáig otthon maradtam beteg édesanyám mellett. A jattói birtokon dolgoztam, hol kapáltam, hol arattam. A légiók tizenkilenc januárjában vonultak be a faluba, s azóta otthon füleltem a világban végbemenő eseményekre . . . Nem történt semmi, ami változtatott volna a helyzeten. A vörös hadsereg egy páncélvonata ugyan eljutott Kenderesig, Tornóc tőszomszédságába, megállt a Vízállás hídján és lőtte a légiók vonalait. Aztán meghátrált és eldübörgött. Másnap Nyitra felől lovasság érkezett. Az egyik nekivadult lovas huszár ruhába bújtatott vörös katonát hurcolt maga mögött. A ló farkához volt kötözve és iszonyatosan zúzott teste az országút porát seperte. A lovas a Vág hídja felé vágtatott, megállt a víz felett, pisztolyával belelőtt a vörös katonába és a folyóba lökte áldozatát. Sokat okultam, így értem, nőttem kommunistává. Eleivel ugyan — még tizenkilencben — csak a szociáldemokrata párt alakult meg nálunk. Abba léptem be. Csakhamar — alig két évre rá kommunista párttá szerveződtünk. Itt nálam, azaz egykori agyag viskómban beszéltük meg a dolgot néhányan. Huszonkettőben tért vissza a faluba Spanyár Kálmán. Amit mi nem tudtunk, tudta ő: megszervezte a rendszeres pártoktatást. Hát nem, nem olyan volt az, mint mostanában. Az én egyetlen szobámban jöttünk össze háromszor hetenként a téli hónapokban. Olykor húszán, harmincan szorongtunk a szűk vályogfalak között. A feleségem ölében ringatta, altatta az akkoriban karonülő Józsi gyereket. Spanyár Kálmán meg magyarázott. Tőle tanultuk meg mi a tőke, a szocializmus, mi a proletárdiktatúra. így töltötük a teleket, nyáron meg sztrájkokat szervztünk. A választási harcokban a többség megszervezésére törtünk. Azt akartuk, Tornóc kommunista falu legyen és az is lett: huszonkilenc óta a megszállásig többségünk volt a faluban. Igaz, harmincnyolcban volt a nagy tüntetés. Én voltam akkor a bíró, az utolsó kommunista bíró a megszállás előtt. Vagy húszezer ember gyűlt ide Tornócra, szlovákok, magyarok, németek, ukránok, lengyelek és tüntettünk a köztársaság védelméért. Az a tüntetés a legszebb emlékem, dehát erről mindenki tud, azért nem beszélek róla. Fáradt is vagyok és fáj a szívem. Valóban fáj, beteg vagyok. Az orvos azt mondja: infarkt. Még decemberben történt, hogy Felsőkirályiban jártam, ahol az utolsó magángazdákat toboroztuk a szövetkezetbe. Visszajövet az autóbuszban rosszullét környékezett. Másnap még a magam lábán mentem be a kórházba. Ott töltöttem a karácsonyt. Hiába — hatvan éves szív! Azt mondják, ebcsont beforr. Beforr .. ? A feleségem vigyáz rám. A dohányzásról leszoktam. A fiam megházasodott, a lányom férjhez ment. Mi gondom .. ? Kipihenem az élet fáradtságát. Karcolatok
