Irodalmi Szemle, 1961
1961/1 - Szödy Viktor: Katonaélet
Karcolatok — Egy, kettő, bal! Egy, kettő, bal! Lépteink alatt ropog a frissen hullott hó. Nehéz csizmáinkban gyürődik az izzadságtól átitatott kapca. Talpunkon vízhólyagok nőttek, el is repednek egyhamar; minden lépésnél ég, megsajog a lábunk. A nehéz hátizsák szíjjá a vállunkba vágódott, oldalunkon gázálarc és rövidnyelű lapát, — jobb vállun- kon puska. Este van, dél óta pihenés nélkül menetelünk. Az országúttól jobbkézre sűrű sötét erdő, baloldalt behavazott mezők. Bármerre tekintsz, fényt sehol sem látni. Csak a hold kúszik elő néha-néha, bágyadt fénye sápadt arcunkra vetődik. — Egy, kettő, bal! Egy, kettő, bal! Lábunk alatt egyre hígabb lesz a hó, végül lucskosan csattog és beissza magát a csizma résein. A levegő egyre hidegebb lesz, már a fülünket is csipkedi. Pe- dighát ugyancsak csurog róiunk az izzadság. Hidegen folyik végig arcunkon, mellünkön — didereg tőle az ember. Olykor meleg hullámok is elöntik kimerült testünket. Valahol egy falusi házban most veti az ágyát egy takaros menyecske, kicsiny húsos tenyerével megcsapkodja a csíkos dunyhát. A pattogó kályha mellett macska dorombol. A menyecske vetkőzik és telt fehér keble megremeg. Lépteink egyre lassulnak. — Egy, kettő, bal!, Egy, kettő, bal! Legalább ilyenkor hallgatna ez a tizedes. Igen nehéz a lépést tartani. Nagy lábammal apróznom kell, s ez — túlontúl fárasztó. A mezők felől hideg szél fúj felénk. Mondom; sehol egy árva fény. A szürke, nehéz felhők a holdat is végképp eltakarták. Már nem is lépkedünk, hanem ütemre húzgáljuk lábunkat. Hátunkon egyre keményebb és nehezebb a puska, meg a hátizsák. Egyszer biztosan lesz teljes leszerelés!!!... De manapság kell a fegyver! Mert élnek még Anna Frank gyilkosai és más zsarnokok is, akik idegen földön koptatják csizmáikat. A tizedes kézilámpájának fényével végigfut a tömör sorokon. Huszonnégy éves vagyok, de ezt most látom először. Bajtársaim halántékán, mintha só vagy dér csillogna. Valahol messze, nagyvárosi táncparketten, maslinyákkendősen, hegyesorrú cipőben, jampecek ugrálnak a charleston vad vinnyogására. Sarkukat a meny- nyezet felé fordítva, fel-fel kapkodják könnyű lábaikat. Temető mellett haladunk el; szél futkos a fák és a ferde keresztek között. Odalenn, a nyirkos, hűvös földben, csontemberek pihennek... Mi is odajutunk egyszer ... Mind, mind! Valahol most vacsorához ülnek a keménykezű munkásemberek, vastag ujjaik közt tolikönnyű alumínium kanál s a meleg levesbe mártogatják. Balkezükben jókora kenyérdarab, — és beleharapnak. — Egy, kettő, bal! Egy, kettő, bal! Atya Isten!... Hogy lehet egy embernek ennyire kellemetlen hangja. Megered a hó. Már csak ez hiányzott... Szemöldökünk, szempillánk, — csupa hó. Csúsztatva vonszoljuk magunkat, ólomnehéz lábunk alig szakad el az úttól. Most elhiszem, hogy menetelés közben is lehet aludni. Múlik az idő. Lassan hajnalodik. Egyszer biztosan lesz teljes leszerelés!
