Irodalmi Szemle, 1961
1961/5 - Veres János: Vasco de Gama
Szerette volna magához szorítani az asszony vonzó testét, arcához vonni szőke fejét. Szégyellte magát, hogy ebben a helyzetben ilyesmire gondol. Kintről zaj hallatszott, Készéi ki akart nézni. Az asszony visszahúzta. — Vigyázzon, szerencsétlen! — Véletlenül anyanyelvén mondta ki a két szót. Keszeinek leesett az álla. — Maga magyar? — Igen, — felelte az asszony. — Maga is? — Hogy került ide?... Mit csinál itt? — hebegte Készéi. — Hallgasson! Kint csönd volt. A nő karórájára nézett. — Van ceruzája? — kérdezte suttogva. A földön üres cigaretta-doboz feküdt, a nő felemelte. Készéi előkotorta rövid ceruzáját. — Figyeljen rám. Nincs időnk beszélgetni. Remélem, még találkozunk. Felírok ide egy címet. — Valamit írt a dobozra. — Tegye el és ... — Dehát mondja meg ... — Mondom, hogy nincs idő ... Tíz óra után keresse meg ezt a házat, menjen fel az emeletre és csengessen be az első lakásba ... Ha nem leszek ott, mondja meg annak, aki ajtót nyit, hogy Mártát elfogták. Megteszi? — Igen, igen ... — Köszönöm, — mondta az asszony. S mielőtt Készéi szólhatott volna, kiment a kapun. Nyugodtan haladt a kikötő felé, mintha semmi sem történt volna. Mikor a sikátor végére ért, mindkét sarokház mögül rendőrök ugrottak elő. El akart futni, de a rendőrök megragadták és kivonszolták a napos térre. Az asszony elesett, magára rántotta az egyik rendőrt. Szoknyája felcsúszott, kilátszott a combja. Készéi látta a jelenetet. A csoport már eltűnt, s ő még mindig azt a helyet nézte, ahol az asszony feküdt. Aztán melléhez emelte a gyűrött dobozt, és elolvasta a címet. Forgalmas utcákon sétált. Az üzletek fölött színes neonbetűk világítottak, divatos szoknyák suhogtak mellette. Megállt egy üzlet előtt. — Végre nem leszek egyedül, — gondolta újra a neon zöld fényében. — Biztosan kieszelünk valami okosat. Bárhogy is lesz, nem leszek egyedül... Ügy gondolta, hogy az asszony egy bajban levő menekült csoport tagja, s őt is valami szerződés miatt hurcolták el. Az is lehet, hogy betörés, vagy más bűntény miatt, — gondolta. — Majd meglátjuk. Jó volt arra gondolni, hogy idősebb hazátlanok közé kerül, akik bizonyára sok tapasztalattal rendelkeznek, s megesik a szívük fiatal társukon. Szeme az utcai óra számlapját kereste. Már tudta, hogy körülbelül merre van az utca, nyugodtan sétálhatott. Elképzelte, hogy ágyat vetnek számára az idegen lakásban, s belefúrja fejét a puha párnába. Mártát látta, amint megigazítja a paplan szélét. — De hiszen Mártát elvitték ... Akkor majd valaki más ... Nagy hajó jelent meg képzeletében, a fedélzeten állt, erős, határozott emberek mellett, s a távolodó partot nézte... A metnőöveken ez a felírás látszott. „Vasco de Gama“. — Franciaországba kell menni... Az a legjobb hely. Majd megmondom nekik... Vagy talán ... Üjra a Vág vizét látta, s a fűzgallyakat, melyek a vízbe érnek és meghajlanak a sodrástól... Görnyedt, micisapkás ember állt meg mellette. Kezében levelezőlapokat tartott, s valamit mondott neki. Készéi megrázta a fejét és odábbállt. Az öreg utánanézett, félszegen tartotta a lapokat. Undorodott az öregtől, a neonfényes utcától, az udvariasan dudáló autóktól, a hálóharisnyában táncoló lányoktól: az egész élettől.
