Irodalmi Szemle, 1961
1961/5 - Veres János: Vasco de Gama
Odakint autók jártak és siető emberek mentek el az ajtó előtt. Csekő hirtelen kiegyenesedett. Készéi hátrafordult. A kirakatüveg fordítva látszó felirata alatt két tányérsapkás férfi állt a járdán. — Erre gyere! — mondta Csekő. Végigsietett a pult mögött, kinyitotta a hátsó ajtót. — Valami razzia lesz, — mondta s kituszkolta a fiút. — Az udvarból menj át a másik házba. A két rendőr belépett a kocsmába ... A másik házon keresztül szűk mellékutcába jutott. Futni kezdett, a sarkon jobbra fordult, majd ismét jobbra. A kikötő felé futott, azt remélte, hogy ezen a környéken egy ideig biztonságban lesz. A rakodó közelében megállt, roskadozó deszkabódé falához dőlt. Zihálva lélegzett, szívverésétől a mellén ütemesen mozgott a csíkos trikó. Kéken hullámzott előtte az óceán. A munkások gyapjúbálákat hordtak egy nagy teherhajóra. Távolabb daru dolgozott. A betonon színes szélű olajfoltok ragyogtak. Éhes volt, a feje még mindig szédült. Bement a legközelebbi kocsmába, füstölt halat evett és sört ivott. A sör kellemesen lehűtötte a gyomrát. Visszament a teherhajóhoz, leült egy üres ládára és a darut nézte... — Beszélnem kell Juanitával, — tűnődött később. Felállt, felment a járdára és elindult a város belseje felé. A fal mellett ment, gyakran hátranézett. Ha rendőrt látott, bement a mellékutcába és megkerülte a háztömböt. Dél volt, mire megtalálta Juanita lakását. A lány a körbefutó erkély kövén ült, fejét a falnak támasztva napozott. Csak a szemét fordította a fiú felé. Kivágott fehér blúz és piros szoknya volt rajta. — Visszajöttél? — kérdezte. Felhúzta a lábát, átfogta térdeit. — Nincs lakásom, — mondta Készéi. Lenézett az udvarra, ahol gyerekek zajongtak, a lefolyó környéke tele volt szeméttel és dinnyehéjjal. — Pénzem sincs ... Nálad tölthetném az éjszakát ? A lány nem felelt rögtön. Készéi megfordult és reménykedve nézte. — Édesem, — mondta Juanita egykedvűen, — szívesen segítenék rajtad,, de nem tudom, nem jön-e fel hozzám valaki... — Nem nyitotta ki a szemét. — Dolgoznom kell, — mondta, s szélesre festett száján fanyar mosoly jelent meg. — Beszélek a barátnőmmel. Gyere el estefelé. — Köszönöm, — mondta Készéi. — Tetszel nekem, — mondta Juanita, s kinyitotta a szemét. — Kedves, hogy olyan rosszul beszéled a nyelvünket. Kár, hogy nincs pénzed. Készéi elindult visszafelé az erkélyen s megbotlott a lábtörlőben. A lány térdére fektette arcát, és elgondolkozva nézett utána. A kikötőben állt és a darut figyelte. Árnyéka hosszan végignyúlt a betonon. Eszébe jutott, hogy amikor gimnáziumba járt, semmiért sem adta volna, ha tanulás helyett csavargással tölthette volna a délutánokat. Szomorúan nézett az öreg tengerészre, aki a bódé mellett pipázott. Hosszú személyhajó horgonyozott a kikötőben, a fedélzetén függő mentőöveken rajta volt a hajó neve: „Vasco de Gama“. — Fel kell szöknöm valamelyik hajóra, — mondta magában. — Meg kell tudnom, merre mennek ezek a hajók... Lábdobogást hallott, megfordult s látta, hogy a rendőrök eltávolodtak. Eljött a bódétól, átment a szabad térségen és befordult a szűk sikátorba. Ismét futólépések dobogása és kiáltozás hallatszott. Beugrott egy kapualjba. A rendőrök elrohantak a kapu előtt. Kis ideig várt, aztán kidugta a fejét. Végignézett a szűk utcán, melybe nem sütött be a nap, olyan volt, mint egy alagút. Az utca üres volt. Ügy döntött, hogy egy darabig még vár. Ekkor vette észre, hogy egy nő áll mellette a homályos kapualjban. A nő szájához emelte mutatóujját. Készéi bólintott. A nő magas volt és jóalakú. Feltűzött haja szőke volt, harminc évesnek nézett ki. Egyszerű blúzt viselt, s Keszeinek úgy tűnt, hogy csöppet sem izgatott. — Ez is a razzia elől menekül, — gondolta. — Vajon ki lehet?
