Irodalmi Szemle, 1961
1961/5 - Mács József: Motorbicikli
Vehetne mást is, fektethetné a pénzét másba is, de a fia mindenáron motort akar, hát legyen meg az öröme. Ki tudja miért, lehet hogy öregedés jele, de nem képes ellentmondani neki. Rohan az autóbusz, széles betonúton surrognak a kerekei. Az érő búzatáblák és a répaföldek úgy forognak mint egy nagy színes asztal. Imitt-amott púpos szénaboglyák gubbasztanak. A mezőt nézi, meg a fiára lopja a tekintetét, aki olyan csendben ül az ablak mellett, mintha vesztőhelyre vinnék. Megátalkodott a szeme, a pillája is csak ritkán rebben, jól látni az arcán, büszkén fénylő bőrén, hogy a képzelete nem tartózkodik a buszban. — Min jár az eszed, hogy nem szólsz? — A motoron — feleli felcsillanó szemmel. — Már vezeted? Elpirul, nevet, a haját igazgatja. — Merre vezeted? — Tudhatná merre. — Ha tudnám, nem kérdezném — hunyorít tréfásan az ember. — Majd elhozom már mutatóba. Jó lány, a bálban nem is akar mással táncolni. — Csak el ne veszítsd! A város két tornya a szemük elé táncol. Az autóbusz a főtéren áll meg. Innen alig ötven lépés a Mototechna kirakata. Most a fiú jár elől, az ember követi. Fürgén átvágnak az utca forgalmán és anélkül, hogy szemlélődnének, pihennének vagy tanácskoznának, benyitnak a boltba. Az üzletvezető csalhatatlan, hajlongva vezeti vendégeit a motorbiciklikhez. Homlokán és arcán szemölcsök éktelenkednek. — Tessék — mondja nyájasan. — Melyiket választod? — fordul az ember a fiához. — Ezt itt ne — mutatja. A kiszemelt gép kétszázötvenes Jawa. Ügy áll csillogó-villogó lábán, mint egy konok csikó. Fényes a háta, kerek a hasa, kecses a sárhányója. Az ember megtapogatja, talán tízszer is körüljárja, keresi rajta a hibát. Persze, hiába erőlteti a szemét, nem vesz észre semmit, mivel nem kasza vagy fenőkő, amit olyan kitartóan néz, hanem motorbicikli. Az üzletvezető közben dicséri a motort, felsorolja kétszer-háromszor legjobb tulajdonságait, majd végül megkérdi: — Számlázhatom? Az ember a fiára néz. A fiára bízza a választ. — Lehet — mondja az átszellemültem Az ember fizet. Megnyálazza az ujját, leszámolja a százasokat, és a motort kitolják az utcára. Hevesen dobog a szívük, apának és fiának úgy süt az arca, mint a tiszta kék égen függő tűzgolyó. Körülpillantanak többször, hogyha látnának falubelit, aki szemtanúja lenne az örömüknek, amikor első ízben megnyergelik a biciklit. De sehol egy ismerős, még szomszéd falusi sem. Haza indulnak hát, s ahogy fogy az út előttük, úgy dagad a keblük. A fiú vezet, az apa meg öleli a derekát és az előre jelzett időben berobognak az udvarra. Az ember ugrik le elsőnek, ő szól be nagy hangon a feleségének, hogy: — Anyjuk! Megjöttünk, anyjuk! A kövér asszony pihegve szalad le a lépcsőn. — Hadd nézzem. A motorra veti pillantását, aztán a fiára szelídül a tekintete, aki a falu ötven motoros legényével együtt szépíti vasárnaponként az országutat. Odalép hozzá, megöleli, megveregeti a vállát. — Boldocf vagy? — Boldog. Aztán körülállják a gépet és úgy örülnek neki, mint ahogy valamikor örültek a vásárról hazavezetett tehénkének.
