Irodalmi Szemle, 1961

1961/1 - Bábi Tibor: Emlékiratok helyett

is kibontom, kint vagyok a szabad utcán — a fegyőrök sem vesznek észre, mert a túlsó oldalon a kijáratnál, meg az udvaron tartózkodnak. Aztán óvatosan kibontottam a falat: és szabad voltam, szabad, de meddig? Nem siettem és nem szaladtam. Látszólag gondtalanul sétáltam az utcán — kifelé a város szívéből a déméndi útra. Nem állított meg senki, nem szólított meg senki. Jóval a város mögött utolért egy parasztszekér. Zsákokat fuvarozott, nehéz gabonával töltött zsákokat.

Fölkéredzkedtem a szekérre. A rongyos, szegény fuvarost, mintha semmi az' égvilágon nem érdekelte volna, csak kurtán megkérdezte:

— Hová .. ?

— Déméndre.

Sercintett egyet s ostorával a zsákok felé bökött, úgy mutatta, szálljak föl. Fölkapaszkodtam — befúrtam magam a zsákok közé, hogy magamat is akárki zsáknak nézhetett volna. Borús októberi nap volt, késő délután. Mire bealkonyult, Déménden voltam az unokabátyámnál. Pihentem néhány napot. Bátyám szerzett egy általavarrott orosz kabátot, meg egy hátizsákot. Gondoltam, ha Tornócra érek, majd azt mondon mindenkinek, orosz fogságból jövök, mert nem lesz jó elárulni, hogy a börtönből. Aztán mielőtt fölkerekedtem volna, unokabátyám odaadta saját nevére szóló igazolványát, néhány tiltott könyvemet is ő őrizte meg számomra. A Kommunista Kiáltványt és Marx Tőkéjét betettem a hátizsákba, de előbb régi rongyokba csavartam őket, nehogy szögleteikkel elárulják, mit viszek. Aztán elemózsiát is csomagoltam magamnak és elindultam a határ felé az Ipolyhoz.

Mindketten hosszan hallgattunk. Szél rázta meg az ablakot, valahol eb vo- nyított.

Odakünn tél van és éjszaka. Komor hangulat ereszkedik közénk — e rég múlt események lehelete, lidérces, nehéz káprázata tart fogva bennünket. Szinte hallom az Ipoly vizének csobbanását, az októberi szél siránkozását a szomorú parti fűzfák között. És látom az ifjú Spanyár Kálmán mezítelen, földönfutó, bujdosó árnyékát az októberi éjszakában. Köldökig, állig merül a jéghideg vízbe, iszapos parton kapaszkodik. Hátizsákja a kezében, benne a ruhája, a Kommunista Kiáltvány és Marx Tőkéje. Nem is e könyveket menekíti, de becsületes, forradalmár szívét csempészi át a folyón.

— így volt? Hát sikerült..? kérdem meghatódva, de feleslegesen hiszen Spanyár Kálmán itt ül velem szemben, s tudom, hogy falunkban telt-múlt további élete.

— Vagy egy év múlva utánam jött a feleségem, Juli is, meg a gyerek is.

— Én meg itt kapcsolódtam be a mozgalomba. Megválasztottak pártelnöknek és eleivel éveken át a pártoktatást szerveztem.

— S aztán?

— Megcselekedtük mindig, amit kellett.

És nem mond többet. A kék szivárványhártyát elborítja nehéz szeme héja, szép tar koponyáján megcsillog a villanyláng fehér fénye. Feje egyre mélyebben a mellére esik és nem tudom miért, a búcsúzó, megfáradt téli napot juttatja eszembe.

■

(Poszpis József a tornóci helyi pártszervezet legrégibb s egyben alapító tagja mostanában a párt járási bizottságának felkérésére emlékiratait írja. Elvetődtem hozzá és elbeszélgettünk. Nem tettem egyebet, csak lejegyeztem, amit mondott — azt se mindent — csak annyit, amennyi egy rövidke írásra futja. — B. T.)

A monarchia összeomlásának híre Brassóban ért.

Egy egész vonatra való székely gyerek érkezett a pályaudvarra, dühös forradalmi hangulatban, egyenest Pestről. Micsoda munkát vittek végbe! Kifosztották a Németországba indított vonatokat, a németek hadizsákmányát elosztogatták a város szegényeinek és leszaggatták a tisztek rangjelzéseit.

Elkapott engem is a lázas hangulat. Megyek az utcán és találkozóm volt századosommal. Megállítom, s nagyot rikkantok:

Karcolatok