Irodalmi Szemle, 1961

1961/1 - Bábi Tibor: Emlékiratok helyett

teltem, végül valóban elvettem. Az ínségeseknek juttattam belőle zsírt, lisztet, babot, gabonát, állatokat. A beszédekért, mint lázításért egy évre ítéltek, a va- gyanosztogatást zsarolásnak tekintették, azért nyolchónapi internálásra táborba meg munkára küldtek.

— Az elején úgy kezdte Kálmán bátyám, hogy hiszen, ha tudta volna . .. Mit nem tudott és mit tudott meg azóta?

Vendel históriáján okultam, a Vendelén, vagy hogy a csodába hívták. A Tanácsköztársaság utolsó hónapjában átvettem Naszályon a vörösőrség parancsnokságát. Bizony rosszul cselekedtünk, hogy meghagytuk vörösőrnek a régi csendőröket is. Ott kellett volna kezdeni, hogy világgá kergetjük vagy agyonlőjük őket.

Egy este őrjáratra indultunk — együtt ezzel a Vendellel. Beszélgettünk erről-arról, hogy egyre nehezebb, keservesebb az élet, növekednek a bajok, hogy északról délről, keletről ellenség szorongat bennünket, akkor az én Vendelem felsóhajtott:

— Csak mégegyszer feltehetném a tollas kalapom .. !

Meghűlt bennem a vér, harag és düh fogott el, öt ujjam görcsbe rándult, hogy nyomban megfojtom a nyomorultat, aztán szörnyű nyugalom szállt meg. Lemaradtam tőle vagy tíz lépésre és azt gondoltam magamban, most leveszem válamról a fegyvert és lelövöm, mintha egy szemtelen őszi legyet fricskázna le arcáról az ember. És nem tettem meg, megkönyörültem rajta, meg bántott is, hogy hátulról embert öljek, s ha valóban lelövöm, mit mondjak majd az embereknek, hogy a kalapját kívánta vissza .. ? Ki hitte volna el, hogyan bizonyítottam volna, hogy ez olyan vétek, amiért halált érdemel.. ?

Elhallgatott, eltűnődött öreg Spanyár Kálmán. Szemét is lehunyta, úgy tűnődött, s aztán mintha álmából ébredne, hirtelen megszólalt és nagyon keserű volt a hangja:

— És Vendel egy nap csakugyan feltette a tollas kalapját. Ő fogott el, a gazember. Gyanútlanul a kezébe sétáltam, rámfogta fegyverét és megbilincselt. Másnap gyalogosan Komáromig kísért, s ha sérült lábammal nem bírtam eléggé gyorsan lépni, kutyakorbácsot suhogtatott a hátam mögött.

— Komáromból Győrbe vittek, — ítélethirdetés után a szegedi Csillagbörtönbe. De nem tartottak ott egész éven át. Munkára fogtak bennünket, nagy majorságokban, uradalmakban dolgoztunk. Az év vége felé engem Tatatóvárosba szállítottak. Ott kőművesek mellett tétlenkedtem. A városházát javítottuk, falakat bontottunk, vakoltunk, meszeltünk. Folyvást azon törtem a fejemet, hogy nem lesz jó megvárni az esztendő végét, mert utána még nyolc hónap kényszermunka vár, ha itt maradok ebben a szörnyű országban, Horthy Magyarországban, örök életemre megbélyegzett ember leszek.

— Szökni készült.. ?

— Szökni — mégpedig ide Tornócra, mert itt élt az édesanyám, meg mostohaapám, az öreg Miskovics. Nagy titokban érlelődött bennem a szándék. Olykor mintha láz gyötört volna, olyan szorongás és félelem fogott el. Hiszen nem egyszer láttam, hogy puskázzák le a fegyőrök a szökni próbálkozó rabokat. Fölszólítás nélkül tüzelnek, s a rab leroskad a meztelen anyaföldre, jajong, vére ömlik, meghomályosodik a szeme, megtörik. Aztán csak eltemetik, elkaparják akár a cudar ebet. Ha megpróbálom, lehet én is ilyen halott leszek, engem is elkaparnak, pedig én élni szerettem volna, nagyon kívántam az életet, hiszen fiatalember voltam még, feleségem, kisfiam volt.

Arca megvonaglik, ajka megreszket, mintha újra átélné az egykori elhatározás izgalmait és szörnyű szorongását. Nehéz szeme héja félig eltakarja a kék szivárványhártyát. Kezével végigsimítja tar homlokát.

— Egy nap — folytatja — kedvező alkalom kínálkozott. A városháza tanácsterméből egy ódivatú kandallót kellett kidobnom. Szaporán járt kezemben a kalapács. Hullott a tégla, vakolat, s volt kandalló, nincs kandalló, csak téglarakás maradt belőle. Egyedül voltam a tanácsteremben, s éreztem, itt a döntő pillanat: a kandalló mögött csak egy téglavastagságnyi fal volt. Ha ezt