Irodalmi Szemle, 1961
1961/5 - Bruno Apitz: Esther
mosolyog: kérem a következőt!... Nálatok ilyen halál járja. Érzem a közellétét. Csak azt nem tudom, hova visz ... — Hogy fáj nekem, amit mondasz, Esther. — Ó, és hogy fáj magamnak! Hisz egyáltalán nem akarok meghalni! És nem is vagyok bátor! Csak úgy beszélek. — Lehanyatlott a padra és ujjai görcsösen a hajába markoltak. Oswald lesiklott az asztalról és gyámoltalanul eléje állt. Végre nekibátorodott, megsimította a haját. Esther fájdalmasan érzékelte a gyöngéd érintést, ez azt mondta el neki, amit a fiú nem mert szavakba foglalni. Most hát egyszerre megtudta. Lassan fölállt, hosszan nézett Oswaldra: — Köszönöm a válaszodat. — Nem szóltam, Esther. Az értő mosollyal hunyta le a szemét és szavaival saját kétségeinek válaszolt: így, pontosan így simogatja az ember a nyomorult állatot, amelynek el kell pusztulnia, mert nincs már segítség. — Egy ideig még így maradt, mintha fel akarná idézni a becéző kéz mozdulatát, de aztán kinevette magát: — Csöpp híja, hogy el nem sírtam magam. Kis gyöngeség. Mi nők már csak ilyenek vagyunk. Ti férfiak, persze, keményebbek. Ha tudjátok, hogy meg kell halnotok, hát egyszerűen azt mondjátok: pech! Oswald erejéből nem telt ellenvetésre, de Esther azért két tenyerébe fogta az arcát, és rámosolygott... 2. Az SS-orvos a kaszinóban ült és a törzsparancsnokság uraival folytatott élénk beszélgetés közben ebéd utáni cigarettáját szívta. — Vannak köztük nők ... — mondta látható kedvteléssel — egyszerűen tüneményesek. Kár, hogy zsidók. — Egy unter- sturmführer hülyén elvigyorodott. — Meg kell egyszer néznetek őket. — Megnézni nem rossz — vélte a parancsnok segédtisztje. — Nyilván azt akarod mondani, egyszer már szemlét kellene tartanunk az „odú“-ban. — Azt is megteheted, Herr Sturmfüh- rer — felelte az orvos — az „odú“-ban minden rendben van. — No persze! Nincs az az angyalka, aki olyan liliomtiszta, mint te. — Mennyi a taxa abban a zárdában? — kérdezte egy Obercharführer. — Kiskorúaknak tilos a belépés — vágott vissza nyomban az SS-orvos. Az asztaltársaság jót nevetett az ócska viccen. — Akkor hát kitűnő alkalma van fajbiológiai kísérleteket folytatni. — Folytatok is — felelte az SS-orvos fontoskodón — vérvizsgálatokat, mérése-^ két, etcetera. Apropos: mérések! Hiszen ezt ma akartam megcsinálni. Elnézést egy pillanatra, uraim, hamar fel kell hívnom valakit. — Felkelt az asztaltól, a telefonhoz sietett. A háta mögött összevihogtak. — Mérések?... Igazán azt hiszitek, hogy ez nála csak szakmai érdeklődés? Majd éppen ennél a hólyagnál! — Lasan a testtel! Ez már súrolja a faj- gyalázást! — Na és ha súrolja! Előbb-utóbb úgyis elillanak a nők a kéményen át aztán ... Eközben az SS-orvos fölhívta Oswaldot: — Egy óra múlva odaát vagyok. Készítse ki a műszereket, és kísérje át azt a hogyishívjákot. Na, mi is a neve? Tudja, az amelyik legjobban beszél németül... Hogy is hívják ? Eszthernek ? ... Miattam akár Rebekának. — Nos, elintézted a „méréseidet“? — kérdezték, amikor visszatért az asztalhoz. — Kérem, uraim, tisztán tudományos érdek! — No persze! Magától értetődik! Az Untersturmführer most is vigyorgott. — Nevetséges, amire gondoltok, uraim; én orvos vagyok. — Nana, egy olyan kis melléfogást igazán lehetetlen elkerülni. Aligha a legcsúnyábbat választottad ki. — A legcsúnyábbat nem, de mindenesetre a legtipikusabbat. — No mondd, ez egy és ugyanaz... Egy egész órája van!... Oswald rendberakta a műszereket, előkészített mindent. Aztán elhozta Esthert. Nem egyenesen az orvosi szobába, hanem előbb a körlet irodájába kísérte. Megmutatta munkahelyét. Mellette volt a hálóhelye, amelyet vékony fal választott csak el az irodától. Amikor bevezette Esthert, suttogva így szólt hozzá: — Itt halkan kell beszélnünk. Esther kérdő pillantására a választófalra mutatott: — Ezek olyan vékonyak, hogy minden szót áthallani. — Szép itt nálad — suttogta Esther. — Virágok. A falon még képek is. Ezt mind megengedték? — Persze. — Ki az a nő azon a képen?
