Irodalmi Szemle, 1961
1961/5 - Bruno Apitz: Esther
— Anyám. — Anyád — mondta megindultan, és hosszan nézte a fényképet. — Él még? Oswald bólintott. — Szeretőd is van otthon? Oswald halkan elnevette magát: — Hisz mindössze tizenhét éves voltam, amikor elfogtak ... Esther szája kinyílt, de a szó a lélegzetével együtt akadt el. Elgondolkodott. — Ö, te szegényke! — szólt halkan, és megigazította az ágyon a takarót. Oswald megfogta a kezét: — Te vagy az első asszony! Amióta téged ismerlek, azóta tudom, hogy mennyi dallam rejlik egy női névben. Esther, Esther, Esther ... Játszott a névvel, mintha énekelne. Esther lányos mozdulattal hajtotta le a fejét és lassan leereszkedett az ágy peremére. Szemérem és hallgatás választotta el őket. Oswald szemét elragadta a nő hajának fénye és úgy érezte, ez a gyönyörű haj egy része annak az ajándéknak, amelyet Esther az ő számára tartogat. Esther most a fiú keze után nyúlt és beletemette homlokát. így maradtak soká ... Az írószobából a vékony falon át beszéd zaja hatolt be hozzájuk. Lehet, hogy a nagy csendben meghallották a szavakat, de az is lehet, hogy el sem értek tudatukig ... Am Esther hirtelen fölegyenesedett, és feszülten hallgatózott. Oswald dermedten állt, a beszűrődő hangokra figyelt. Esther egy szökkenéssel a falnál termett, rászorította a fülét. Világosan hallotta: „Ha az asszonyok tudnák, hogy a gázkamra reájuk vár .. Oswald kiugrott az irodába: — Megőrültétek? Nem tudjátok, hogy mindent behallani? — Visszasietett Est- herhez, berántotta maga mögött az ajtót, és lihegő rémülettel meredt rá. Esther feszesen a falhoz tapadva állt, mintha a háta mögé akarná rejteni a fölkapott szavakat. Valahogy egészen távolian mosolygott. Mintha szakadék tátongana köztük. — Ugyan — mondta — ugyan, én már régen tudom ezt. Oswald elrántotta a faltól, mintha tűz csapódott volna föl mögötte és védelmezőn magához szorította. Esther feje erőtlenül hátrahanyatlott és apró, heves lökésekben lélegzett. Az arcán még ott nyílt a mosoly egy lehelete. Aztán ott ültek némán az SS-orvos szobájában, várták, hogy megjöjjön. Sűrűn rajzottak fejükben a gondolatok, Esther ki is mondott egyet: — Mikor? Oswald nem merte a fejét fölemelni: — Nem tudom. — Most már nincs titkunk egymás előtt, Oswald. Most már nyugodtan megmondhatod. — Igazán nem tudom. Nem faggatta tovább, az asztalt nézte mereven, a kirakott műszereket. — Én csak egy tárgy vagyok, mit számítok ? — De igazán nem tudom, Esther, higgy nekem. — Hiszek neked ... Megjött az SS-orvos. Köpenyébe bújt és megkezdte a méréseket. Először Esther fejét mérte le, Oswaldnak jegyeznie kellett. Aztán kurtán csak ennyit mondott: — Vetkőzzék le! Esther összerezzent, elhárítón mozdult a keze. De az orvos rákiáltott: — Vettközzék le! Tehetetlen félelemmel nézett a két férfira. — Gyerünk, gyerünk, gyerünk! — Az orvos türelmetlenül kopogtatta az asztalt a medencekörzővel. Esther az ajka széléig elfehéredve, remegve oldotta le övét és gombjain babrált. A ruha szétnyílt a mellén és fölfedte mezítelenségét. Mélységes szégyenkezéssel állt. Oswald eltökélten az orvos, elé lépett, vigyázzba merevedett és keményen jelentkezett: — Engedélyt kérek, hogy leléphessek. Az orvos meghökkenten bámult rá: — Mi ? Hogyan ? ... — Engedélyt kérek, hogy leléphessek. — Mi az, hogy leléphessen? Szükségem van itt magára. De Oswald nem tágított, bár az orvos elvörösödve kiáltotta: — Itt marad, megértette! — Nem, kérem, engedje meg, hogy lelépjek. Sarkonfordult és kiment a szobából. Az SS-orvos ordítva rohant utána: — Ittmarad! Ember! Megőrült? Megy vissza azonnal?! — Nem megyek. — Megtagadja a parancsot? — Nem kényszeríthet arra, hogy végignézzem egy nő vetkőzését. Az SS-orvos bíborvörös képpel üvöltött: — Jegyezze meg magának, szolgálatban vagyok!