Irodalmi Szemle, 1961
1961/1 - Bábi Tibor: Emlékiratok helyett
emlékiratok helyett Bábi Tibor Reszket a keze már, az emlékezete is kihagyogat, a szava sóhajt, mint hull- tában az őszi fa lombja. Tar, szép koponyáján megcsillog a fehér villanyláng fénye, öreg szeme körülnézeget a meghitt négy fal között, megpihen a szegényes bútorokon — a konyhaszekrényen, székeken, asztalon, aztán szemembe mélyed a tekintete, mintha kérdené: mit tudsz te rólam, te gyerek, mit tudhatod, milyen megpróbáltatások és vádak értek ... ? És mégis örömmel rázogatja meg a kezem. A szeme szinte végigtapogatja az arcomat, úgy ösmerget, s mire szék kerül alám, már tudja, hová tegyen. — Emlékszem rád, emlékszem, csakhogy igen fiatalka voltál, hogy utoljára láttalak. Mi szél hozott? Épp a magam fajta öregre vagy kiváncsi.. ? — Épp arra, Kálmán bátyám. — Csak igen régi dolgokat tudok. — Minél régibb dolgok, annál jobb. Nagyon is új dolgok voltak valamikor. Hallottam, Kálmán bátyám a szegedi Csillagbörtön foglya volt. Hogy esett.. ? — Aztán minek azt tudni neked? — Tanúságtételnek. Nagy szüksége van arra a mai fiatal világnak. Látom, megrebben a szeme, kigyúl és szikrát szór, a dereka legényesen kiegyenesedik a megcsikorduló széken, köhint egyet, hangját köszörüli, szinte reccsen, mint egy régi csatakürt. Aztán meginog benne valami, leomlik, mint a megostromolt vár és megint gyengécske, szomorú öregemberré vedlik. A konyha homályos sarkába bámul, mintha még annál is nagyobb sötétséget látna valahol, úgy mondja — nem is nekem — talán elhullt társainak: — Hiszen ha tudtam volna, ha tudtuk volna ... ! Fejét, vállát felemeli, mintha láthatatlan, nyomasztó tehertől szabadulna, s most már felémfordulva folytatja: — Akkoriban — értem tizenkilencben, a naszályi direktórium elnöke voltam, később vörösőr. Annak előtte orosz frontot jártam. Tífusz gyötört, majd légnyomás szele sodort egy árokba. Csak a kórházban ocsúdtam föl. Nem .mentem ki többé a frontra, de Pestre se tértem vissza, ahol bírósági kézbesítő meg betegápoló voltam valaha, mert az asszony, a Juli, hazament Naszályra az édesanyjához. Öreg Spanyár Kálmán itt elakad, cserben hagyja az emlékezete. — Na várj csak, várj.. ! — biztogat, felkel és motoz a konyhaszekrényben, levelek és megsárgult régi írások között kutat, aztán egy négyrét hajtott papírlappal tér vissza az asztalhoz. — A vádirat.. ! Kibontom a megsárgult írást. A győri m. kir. vádhatóság pecsétje van rajta — 1919 novemberében keltezték. Lázításért és zsarolásért emeltek vádat Spanyár Kálmán ellen. Rátekintek a régi okmány felett, s szemem találkozik a tekintetével. — Hát ez az. Ezért raboskodtam. A tanácsban azt követeltem, hogy vegyünk el mindent az uradalomtól az utolsó csirkéig. Előbb csak kértem, aztán köveKarcolatok
