Irodalmi Szemle, 1961

1961/4 - FIGYELŐ - Egri Viktor: Gondolatok a budapesti színházi életről

periódustól kezdve csaknem napjainkig. Náluk nincsenek megállapodottságot, maradit védelmező apák és velük szemben az újért rohamra induló fiatalok, de ahogy Szántó Miklós az Élet és Irodalom 20. számában a Két nemzedék ürügyén című cikkében helyesen megállapítja, a két író észrevette, hogy nem egy esetben másként alakul a nemzedék viszonya. „Az öreg foradalmárok alkotó láza nem húnyt ki“, írja „sőt jobban lobog, a felszabadulás élménye ma is frissen ég az apám szívében. Ugyanekkor — meglepő módon — sokszor a fiaik azok, akik nem akarják vállalni az izgalmasan nehéz feladatokat. Sándor Ivánt és Kállait a nemzedékek e furcsa szerepcseréje izgatta és e torz beteg jelenség okait kutatják dicséretre méltó szenvedéllyel.“

Ha nem is a szenvedélyüket, de a szándékukat valóban dicsérhetjük, különösen a fiatal Sándor Iván esetében, aki rokonszenves szerénységgel vallja, hogy a fő gondolat, amely drámáján végigvonul, igazán nem új. „Évezredekkel ezelőtt írták le a mély igazságot: aki célhoz akar érni, annak vándorolni kell, és csak az jut el az emberélet magasabb fennsíkjaira, aki vállalja azt a küzdelmet, amelyet a „vándorlás“ jelent.“

Ezek után fel kell tennem a kérdést, mi okozza, hogy az utat oly világosan látó tehets

éges fiatal szerző nem ér célba, félúton úgyszólván kifullad, letörik és a nemzedékek ügyében határozottat és újat váró nézőt kielégítetlenül bocsátja el. A drámában apa és fiú szakít egymással. A szakítás oka az, hogy az apa nem volt nyílt a fiával. Eltagadja előtte és családja előtt élete gondjait és ezért Pista, a fiú már abban sem hisz, amiben apjának valóban igaza van. Sajnos, itt ezen a ponton dől meg a dráma: a szerző irodalmi elképzelései eltorzított képet hoznak, ütköznek az élettel, olyan helyzetet alakítanak ki, amelynek nincs hitele és igazsága. A kommunista apa közhelyekkel él — ami aligha állott az író szándékában — és ezekkel a közhelyekkel, gyönge érveivel valóban nem tudja meggyőzni fiát. Boldogtalanságának, gyárbeli kudarcának tényei a fiú előtt örökösnek tűnnek és ezért több Pista szemében a pillanatnyi siker és öröm — amit mint vizi- poló játékos könnyen elérhet — a nehezen kiharcolt, tartós örömöknél. Mily kicsinyes és üres ez a huligán-életszemlélet; és mily lapos és jelentéktelen a kommunista apa eszményt nélkülöző érvelése!

Az előadáson eszembe jutott a cseh Jozef Topol A mi napunk című színjátéka. Topol az öregek, a szülők rajzában hiteles tudott lenni, s a fiatalokat festette fakóra, Sándornál az apa élettelen papirosfigura, mellette a huligánhajlamú Pista valamivel valóbb, ám vérbő drámai alakká ő sem válhat, igazi konfliktus nem bontakozhat ki közte és fáradt, enervált apja között. így a játék külsőségekbe téved és végül egy Wedekind-szerű figurának, a Szürkeruhásnak misztikus megjelenésével és teljesen drá- maiatlan szólamaival, humanista bölcselkedésével cseng ki a korszerűség, s a realitás igényével fellépő darab.

Sándor helyesen vallja azt az igazságot, „ahhoz, hogy az ifjúság egyes rétegei ne csak a mának éljenek, az is szükséges, hogy az idősebb nemzedék nyíltabb legyen“, ám ezt az igazságot nem tudta művészi hitellel megformálni. Noha a drámával adósunk marad, nem kételkedünk tehetségében: szép és eleven párbeszédei, a darab néhány kitűnő jelenete igazolják, hogy jeles Ígérete az új magyar drámaírásnak.

Kállai István a rutinosabb és tapasztaltabb szerző, de Az igazság házhoz jön drámai hőfokában és igazságában alatta marad Sándor igényesebb és reálisabbnak is tetsző mondanivalójának. Megdöbbentő, hogy egy-egy helyzetben szinte ugyanazokkal a szavakkal, ugyanazokkal a közhelyekkel élnek és érvelnek, ami annak a jele, hogy mindkettőnél nem az életsugallta benső izgalom szüli a problémákat, alakítja ki a figurákat és formálja a jellemek

et, hanem jobbára a spekuláció. Csak természetes, hogy az ilyen nyugtalanságot,, mély ösztönző erőt nélkülöző darabírás nem eredményez igazi nagy drámát, csak középszerűt.

Kállai érdekesebben és színszerűbben tudja bonyolítani „mai története“ cselekményét. E történet hőse egy apa, aki tragikusnak ígérkező esemény kapcsán végiggondolja életét, s keresni kezdi fia sorsában saját szerepét, saját felelősségét. A lélekelemzést párhuzamosan kíséri egy bűnügyi nyomozás, amelyet az apa barátja folytat le egy idős ember ismeretlen fiatal gázolói után. A kétszálú történet végén előkerül a tettes és az apa ráébred önmaga felelősségére, amivel megmenti aztán családi életét a felbomlástól.

Egyes szavak és szólamok fent jelzett egye^ zése mellett találunk magában a történetben is elgondolkoztató egyezést. Sándor színművében Pista elcsábít egy kislányt, akiről azt hisszük, hogy érzelmeiben megcsalatva öngyilkosságot követett el. Kiderül azonban, hogy gázolás, tehát baleset áldozata lett, a csábító fiút tehát Sándor példázata szerint nem terheli súlyosabb bűn. Kállai játékában is majdnem bűntényt követ el a fiatalember és itt is kiderül, hogy a halálért nem felelhet, közvetlenül nem !ő a hibás. Jogilag valóban nem terheli felelősség, de az erkölcsi bűn nem mos^ ható le róla és hiába vet itt Kállai bukfenceket, hiába erősködik, hogy a felelősség tulajdonképpen az apát illeti.

Mindkét színműben az apák górcsőben teremtett figurák, a fiúk pedig — ha hitelesebbnek is tűnnek — mintha légüres térben élnének; az iskola, a társadalom nem hat rájuk, igazi barátjuk nincsen. Léteznek, mert a szerzők így akarják, valamint elvontat és el- képzeltet képviselnek, ami van és nincs is; semmi esetre nem villantatják fel azt az erőt, amely jelen van, tagadhatatlanul itt van köztünk és segíti az újat, az új rend, a szocializmus felépítését.

A két nemzedék-dráma így válik csupán kí->