Irodalmi Szemle, 1961

1961/4 - LÁTÓHATÁR - Ernest Hemingway: Öregember a hídnál

Műveinek szerkezete, felépítése, hangulata, stílusa pontosan tolmácsolja a tartalmakat. Ez a lényegre meztelenített próza a bennfoglalt élet csupaszságát, kegyetlen robbanásszerű eseményeit hivatott ritmiká- jával arcunkba dübörögni. Hemingway — ma már tudjuk — új fejezetet nyitott a modern nyugati irodalom történetében. A húszas-harmincas évek játékos epikája, a lit érát őri finomságok és megcsinált „csoda“ - regényének légiója után ez a szikár, férfias próza valami újról, más, fontosabb, igazabb dolgokról beszélt. Hemingway sohasem elemez, nem magyaráz — híres, prózaritmusok okából szinte lefordíthatatlan párbeszédei minden kommentár nélkül adják tudtul az eseményeket. Elmélkedés, spekuláció, semmit sem ér, a dolgokat testet öltött valóságukban, hazudhatatlan voltukban kell szemügyre venni — minden egyéb hamis csinálmány, locsogás. S. M.

Öregember a hídnál

Drótkeretes pápaszemű öregember ült az út szélén, a ruhája csupa por. A folyón pontonhíd vezetett át, szekerek, teherautók, asszonyok1, gyerekek vonultak rajta. Az öszvér vontatta szekerek fölnyikorogtak a hídról a meredek partra, katonák segítették tolni őket a küllőknél fogva. A teherautók nekilódultak és siettek el, s a parasztok bokáig tappogtak a porban. De az öregember mozdulatlanul ült. Nagyon fáradt volt, nem bírt tovább menni. Nekem az volt a feladatom, hogy átkeljek a hídon, vizsgáljam meg a hídfőt és kémleljem ki, meddig jutott előre az ellenség. Megtettem, azután visszatértem a hídon. Most már nem ment rajta olyan sok szekér, s nagyon kevés volt a gyalogos, de az öregember még mindig ott ült.

— Honnan jön? — kérdeztem.

— San Carlosból — felelte és mosolygott.

Ez volt a szülővárosa, öröme telt benne, ha megemlíthette, azért mosolygott.

— Állatokat gondoztam — magyarázta.

— Ö — mondtam, mert nemi értettem egészen.

— Igen — felelte — tudja ott maradtam és állatokat gondoztam. Én hagytam el utolsónak San Carlos városát.

Nem olyan volt, mint egy juhász vagy pásztor s én megnéztem poros fekete ruháját, poros szürke arcát, drótkeretes szemüvegét és megkérdeztem:

— Milyen állatokat?

— Különféléket — mondta és megrázta a fejét. — Ott kellett hagynom őket.

Néztem a hidat és az Ebro-delta afrikai jellegű vidékét s azon tűnődtem,

mennyi idő múlva látjuk meg az ellenséget s egész idő alatt füleltem az első neszeket, amelyek az érintkezésnek nevezett, mindig titokzatos eseményt jelzik, s az öregember még mindig ott ült.

— Milyen állatok voltak? — kérdeztem.

— Összesen háromféle — magyarázta — két kecske, egy macska, aztán meg egy galambpár.

— És ott kellett hagynia őket? — kérdeztem.

— Igen. A tüzérség miatt. A kapitány azt mondta, jöjjek el a tüzérség miatt.

— Családja nincs? — kérdeztem s a híd túlsó végét figyeltem, ahol az utolsó néhány szekér siklott le a part lejtőjén.

— Nincs — mondta. — Csak az állatok, amiket elsoroltam. A macskával persze nem lesz hiba. A macska tud gondoskodni magáról, de nem tudom elgondolni, mi lesz majd a többivel.

— Mi a politikai meggyőződése? — kérdeztem.

— Nem politizálok — mondta. — Hetvenhat éves vagyok. Tizenkét kilométert jöttem s azt hiszem, nem bírok tovább menni.