Irodalmi Szemle, 1961
1961/4 - LÁTÓHATÁR - Ernest Hemingway
Hemingway b en Kínából tudósít; a második világháború idején részt vesz a normandiai partraszállásban, s a kortársak emlékezése szerint többször is csak hajszállal kerüli el a német hadifogságot. A fegyvernyugvások idején: oroszlánra vadászik Afrikában, nagyhalra Florida partjain, nyaktörő alpesi sítúrára megy, párizsi mulatók, spanyolországi bika- viadálok kavargásában merül meg. Legutoljára — hatvanéves múlt már ekkor — a kubai események vonzották magukhoz. Egyesek tudni vélik, hogy a harcokban is szerepet vállalt; hírek szerint Fidel Castróról és a forradalom győzelméről készül filmet írni. Tán e futó vázlat is érzékelteti: ennél eszményibb életet aligha kívánhat magának író, Hemingway valóban nem könyvtárszobában, íróasztal mögül tanult élményt és ihletet. S ha e zsúfolt életpálya olykor nem is mentes a túljátszás, a kérkedő magamutogatás, a szerep fintoraitól (a fiatal Hemingway néha maga is az ökölvívó-ring kötelei közé vagy az arénák homokjára lépett, szabad teret nyitva ezzel az újságírói fantáziának s a lapok pletykarovatainak) — a megvalósult mű egészében már kendőzés nélkül, csontkemény hitelességgel mutatja fel az életút tapasztalatait. Hogyan épült, miről ad hírt Hemingway világa? Ez az életmű nem az enciklopedikus terjedelműek sorából váló. Két nagyregény, a Búcsú a fegyverektől és az Akikért a harang szól magasuk az első sorban, mellettük a Negyvenkilenc elbeszélés vaskos kötete — a képet további három regény, a Mégis felkel a nap, a Gazdagok és szegények, a Folyón át a fák közé, valamint két sajátos műfajú, megfigyelésekből, naplójegyzetekből, írói műhelyforgácsokból összeállt kötet: a Green Hills of Afrika és a Death in the Afternoon teszi teljessé. És aztán, mintegy az életmű summájaként, Az öreg halász és a tenger alig száz lapon foglalja össze Hemingway tanítását emberről és világról. Ez a tanítás egyetlen, keményre kalapált, mondatba tömöríthető: „Az ember nem arra született, hogy legyőzzék, — az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet soha." Hemingway világa a háború, az örökös harc birodalma. Egyrészt a hadüzenettel kezdődő és békével befejezést nyerő harcok területe — másrészt az egyes ember fegyverszünet és fehér zászlók nélküli küzdelmének színtere. Hemingway saját nemzedékének, két világháború ütéseitől zúzott férfiaknak gyötrődő arcát, sebzett testét rajzolja újra meg újra műveiben. És a sérült test mögött a lélek kínjait: honnan, miért az ellenséges külvilág lebírhatatlan szorítása? és mit tehet ellene az ember? Annyi kortársához 1hasonlóan Hemingway is csak ritkán tudta néven nevezni az embert fenyegető gonosz hatalmakat. Csak érezte, idegrostjaiban sejtette, jelenségekben érzékelte és tapasztalta, hogy a világ, melyben él, embertelen erőkkel terhes. Ezt a mindig, mindenben jelenlevő fenyegetést kellett újra meg újra színre idéznie. Lövészárkok, ütközetek szennyében, régmúlt háborúk örökké kísértő lidérces emlékében csakúgy, mint a természet pusztító erőiben: oroszlánok, bikák, cápák, érzékletes s ugyanakkor nagyon szimbolikus alakjában. Mert a cselekménynek Hemingway műveiben mindig jelképes, ha úgy tetszik, filozófiai értelme, erkölcsi tanítása van. Az embernek, ha ember akar maradni, szembe kell szállnia a fenyegetésekkel: fasisztákkal, a spanyol fennsíkon csakúgy, mint oroszlánokkal Afrikában vagy cápákkal a nyílt tengeren. Hemingway erkölcskódexének legfőbb parancsa: bátorság és helytállás, ha ez látszólag hiábavalónak bizonyul is — a legtiltottabb magatartás pedig: gyávaság és meghátrálás, történjék bár reménytelen helyzetből. Jack, a bokszoló, Mánuel, a kiöregedett torreádor, Francis Macomber és társaik éppúgy ezt a tanítást példázzák Hemingway novelláiban, mint a regények hősei vagy Santiago, az öreg halász.
