Irodalmi Szemle, 1961

1961/4 - Bognár Sándor: A krízis

Mint fojtó, nehéz gáz lebegett ez a bűz a szobában összekeveredve a savanyú izzadtságszaggal.

A méltóságos asszony sietve előkapta zsebkendőjét. Papa lépett közelebb az ágyhoz. Csak annyit kérdezett:

— Hogy vagy ... fiam?

A kérdésre a nő válaszolt:

— Éppen most mértem a lázát — 39 fok. Nem messze lakik egy volt ápolónő, az itt járt tegnapelőtt. Azt mondta, tüdőgyulladása van, ma vagy holnap várható a krízis.

— ... Ide figyelj, Gábor — folytatta Papa, nem sokat törődve a hallottakkal.

— Eljött a kormányfőtanácsos úr Öméltósága és a bárónő Öméltósága, a választmány elnöke. Nem várhatunk addig, míg kijárhatsz. Emlékezel még Patkós Ferencre? Igen, az, aki a Fűvész-utcai polgáriba járt. Veled egykorú lehetett.

A főtanácsos nyilván nem tűrhette, hogy jelenlétében más vigye a szót. Gondolta, hogy az ő határozottabb fellépése több eredménnyel jár, ezért ő folytatta:

— Amikor ez a Patkós elvégezte az iskolát és kikerült az árvaházból, rossz útra tért, szocialistává lett. Lázította az embereket, izgató cikkeket írt, majd valamilyen könyvet is, amit elkoboztak a hatóságok, őt pedig lecsukták. A börtönből nemrég szabadult s máris megint a szocialistákhoz állt. A lapjukban, az Előre-ben tegnap egy gyalázkodó cikke jelent meg. Nem olvastad? Itt van — húzta ki a lapot a zsebéből. — Nos, ebben a cikkben ez az arcátlan Patkós azt állítja, hogy az árvaház, a Papa az oka annak... hogy szocialistává lett. Csupa valótlanságot írt arról az intézetről, amely úgy vigyázott rá, mint jó anya a gyermekére, óvta és nevelte a szépre, nemesre és jóra. Durván megrágalmazta Papát, aki pedig apátok helyett apja volt mindnyájatoknak.

A beteg arca lázban égett, melle zihált. Verejtékező homlokán egyszer-kétszer végighúzta kezét, majd ismét szótlanul, szolgálatkészen figyelt a beszélőre.

— Elég hosszú, fiam, a gyalázkodó cikk. Nemcsak az árvaház vezetősége és a felelős egyházi hatóságok, de a volt növendékek is felháborodással olvasták ezeket a durva hazugságokat, s cáfolatot követelnek. A cikk gyalázkodásaira méltó választ kell adnunk. — A főtanácsos csaknem szónokolt, elemében volt.

— Úgy gondoltam, legjobb lenne, ha olyasvalaki adna választ a volt növendékek közül, aki Patkóssal egyidőben volt az intézetben. Papa téged tart a legmegfelelőbbnek. A választ Nyílt levélként hoznánk a Figyelő szombati számában, s ehhez a nyílt levélhez a többi újság is közölne kommentárt. így kell elintéznünk Patkóst és a hozzá hasonlókat. Ügyes cikket kell írnod, fiam! Természetesen, mi is segítünk. Főleg arra kell rámutatni, hogy milyen példás rend és igazságos elbánás uralkodott az árvaházban, hogy úgy éreztétek ott magatokat, mintha egy nagy család fia lettetek volna és hogy mindnyájan a legforróbb hálával gondoltok mindig az alma materre és vezetőire. Utána rá kellene térni Patkósra. Meg kell mondani bátran, hogy hálátlan, összeférhetetlen jellemű, s hogy ilyen volt már gyermekkorában is. Gondolkozzál! Biztosan jut eszedbe olyan kis történet, amelyből kitűnik, hogy rosszindulatú, vádaskodó, hogy... hogy defektes volt már akkor is. Nos, fiam! A régi növendékek és az árvaház, amelynek oly sokkal vagytok odósai, elvárja most tőled, hogy megírod ezt a kis cikket. A többi a mi dolgunk. — Csak úgy mellékesen odavetve még megkérdezte: — Tulajdonképpen mit csinálsz? Hol vagy állásban?

A választ ismét a sarokba félrehúzódó nő adta meg.

— Nincs állandó állása, már mindenfelé próbálkozott, kérvényezett. Sehol semmi. Hiába... nincsen protekciója. Pedig jelesen érettségizett. Egy könyvkiadónál kap még leggyakrabban munkát, címeket ír — és rámutatott a sarokban álló ládán tornyosuló borítékcsomagra.

— Hát majd igyekezünk valami állandó keresetet találni — zárta le az ügyet a főtanácsos. — Most az a legfontosabb, hogy mielőbb elkészüljön a cikk. Persze ezért is külön díjazás jár.

A beteg torkából nehezen fakadtak fel a hangok. Látszott, mennyire erőlködik, s hangja mégis csak egy fokkal volt erősebb a suttogásnál. Azt is meg-megszakí- totta a kínzó köhögés.