Irodalmi Szemle, 1961
1961/4 - Bognár Sándor: A krízis
— Emlékszem Patkósra! Kérem az újságot... el kell előbb olvasnom ... gondolkozni kell... akarok... minden úgy — összefolyik ... Tessék várni... mihelyt tudom ... rögtön megcsinálom... majd segít Sári is ... leírja, amit diktálok — és segélykérőén, gyámoltalanul fordult unokanővére felé. — Ilyenkor délután legmagasabb a láza. Reggel alig van, akkor meg tudja csinálni a cikket. Majd én leírom. Délre készen is lesz. Hová vigyem a kéziratot — készségeskedett Sári. — Rendben van — egyezett bele kissé kelletlenül a főtanácsos — itt van az újság. De délben már késő lenne. Sehová sem kell vinnie a cikket, majd inkább magam jövök érte úgy tízóra felé. Mert lehet, hogy valamit még meg kell beszélni, s délben a kéziratnak a nyomdában kell lennie. Jó idő telt el, míg Gábor nekikezdhetett a Patkós-cikk olvasásának. Lázas agya el-elmaradt az olvasott szöveg mögött. Többször rajtakapta magát, hogy olvas... olvas, de nem tudja mit. Aztán nekilódult, előre, meg oldalt kanyarodott a gondolata és újra nekifogott a megkezdett mondatnak. Lassancskán mégiscsak megjegyezte az olvasottakat. A szobába beóvakodó Sári látta, hogy Gábor erősen gondolkozik. így hát csak puszta jelenlétével jelezte, hogy itt van, segít ha kell, majd szó nélkül kiment a konyhába. Ott ült a férje. Evett. Közben felesége izgatott beszámolóját hallgatta a nap nagy eseményéről. Egész nap lótott-futott, cipelt és ordított „itt a hatvankettes ... hatvankettes hordár“, otthon hát szűkszavú volt. Most az egyszer mégis szokatlanul beszédessé vált. — Azt mondom, itt bűzlik valami... másképp nem jöttek volna a méltósá- gosok ... persze, orvost nem küldtek ... sem pénzt orvosságra ... Mondd meg Gábornak, hogy ne írjon semmit... de megmondom neki magam is. Sári ijedten nyúlt a keze után. — De János! Hiszen csak egy kis írásról van szó... azt is megfizetik. És hátha végre állást kapna. Aztán meg Anna nővér azt mondta, hogy ma vagy holnap várható a krízis, nem szabad őt most felizgatni. Gábor ezalatt összeráncolt homlokkal, nagy erővel kényszerítette magát rendszeres gondolkozásra. — Hogy is szól a feladat? Mint szemtanúnak, mint növendéktársnak kell Patkóst tékozló fiúként, a társadalom, a tisztességes emberek ellenségeként beállítanom. Hogyan is mondta a főtanácsos úr? Felemlíteni olyan eseteket, amelyekből kiderül, hogy Patkós hálátlan, összeférhetetlen, defektes volt már árvaházi növendék korában is ... A félig lehunyt szempillákon mint kifeszített mozivásznon peregni kezd a film — Uzsonna idején, száraz kenyeret majszolva beszélget az épület sarkánál néhány 14—15 éves fiú. Egyik alacsony, fekete, mordképű gyerek dühösen morog, szidja valamiért Mihókot, a nevelőt. A többiek hallgatnak, némelyik bólogat. Egyik azonban védelmébe veszi az udvar túlsó felén sétáló nevelőt. Az előbbi ingerülten elhallgat, majd félrehúzott szájjal csak annyit mond: „Te... te talpnyaló!“ s ezzel ráköp a másik cipőjére. A következő pillanatban gyors egymásutánban pofonok csattannak, majd csúnya verekedés kezdődik. Egyforma erősek, egyforma ügyesek. Egyik sem védekezik, mindkettő arra törekedik, hogy minél többet, nagyobbat és minél fájóbbat kenhessen le a másiknak. A körülállók nem avatkoznak bele, nem próbálják őket szétválasztani. Az ő dolguk, intézzék el maguk. Mire a gyors léptekkel odaérkező nevelő kiáltására abbahagyják a „bunyózást“, már mind a kettő vérzik. A nevelő ezért eltér az ilyenkor szokásos elintézési módtól. Nem osztja ki a nyakleveseket. Azonnal megkezdi a kihallgatást. Kérdésére, hogy melyik kezdte, egyik sem felel. Konok hallgatás a válasz arra a kérdésre is, hogy miért verekedtek. Azért hát mosakodni küldi őket. Mire az ellenfelek visszajönnek, már megtörtént a szemtanúk kihallgatása. A nevelő egyikükhöz sem szól. Hamarosan kiadja a parancsot: „Kettős sorba sorakozz!“ Vége az uzsonnaszünetnek, kezdődik ismét a tanulás. Végigmegy a sor mellett, ellenőrzi, hogy szabályosan állanak-e a fiúk. A sor eleje felé meg
