Irodalmi Szemle, 1961
1961/4 - Ordódy Katalin: Vallomás
tott elmondani, hogy megértsem „miről van szó tulajdonképpen“ — most véget ért és eljutottunk a lényeghez. A pincér többször elsétált előttünk azzal a félreérthetetlen szándékkal, hogy a vendég mégis rendel talán valamit, ha már letelepedett. Nem akartam felhívni a figyelmét erre a körülményre, féltem, kizökkentem gondolatmenetéből, hangulatából s talán nem sikerül úgy könnyítenie a lelkén, mint ahogy szerette volna. Biztos voltam benne, hogy csupán ez a célja, hiszen aligha várhat tőlem segítséget az áthelyezéséhez, de még tanáccsal sem igen szolgálhatok. — Ahogy mondom — vette fel újra beszéde fonalát, — történt valami. Egyik nap új mestert kapott a műhelyünk. Az én régi mesteremet. Még akkoriban, mikor a fogságból hazajöttem, hallottam valamit arról, hogy Csehországba ment. Azóta ha néha felbukkant emlékezetemben, Budejovicében képzeltem őt, vagy Klatovyban s alig számítottam rá, hogy valaha viszontlátom. Meregettük hát szemünket egymásra s a régi ismerősök örömével ráztunk kezet. A napok mentek, mint máskor, de bennem észrevétlenül elkezdődött valami változás. Gyakrabban kellett visszagondolnom keserves segédkoromra. A mestert látva, hol ez, hol az az emlék tolakodott elő a feledés mélyéről s azon kaptam magam, hogy mindinkább kedveszegetten járok a munkába. Lassan olyasféle érzés hatalmasodott el rajtam, hogy semmi sem változott azóta, ugyanott tartok, ahol tizenhéttizennyolc évvel ezelőtt. Hiába mértem föl lépteimmel otthon a szobákat, hiába legeltettem szemeimet bútorainkon, amilyen azelőtt még a mesternek sem volt, hiába számoltam le fizetési napokon az asszonynak tíz, tizenkét százast, hiába nyugtattam magamat: te bolond, mit akarsz, ez mind van, ez valóság. Amint a műhelybe léptem, a valóság ködszerű képet öltött s a múlt volt az, amit egyre inkább valóságnak éreztem. Rádöbbentem, hogy még a mozdulataim is megváltoztak munkaközben. Elvesztettem a szabad, széles lendületet, de főleg lelkileg lettem szárnyszegett. Szigorú embernek ismertük a mestert azelőtt, mindenben a legpontosabban alkalmazkodni kellett hozzá. Nem volt komisz, talán még jobb is volt az átlagnál, míg minden úgy ment, ahogy ő akarta. Most, annyi év után jöttem csak rá, hogy akkoriban az anyagi gondoknál kínzóbb volt a kiszolgáltatottság tudata, amitől az utolsó nyolc évben sikerült teljesen megszabadulnom. Eltűnt, már olyan távoli volt, mint amilyen távolinak tetszett egy napsugaras vidám reggelen a rossz álom futó emléke. Csakhogy ez a rossz álom tolakodóan kísérteni kezdett. Hiába igyekeztem menekülni tőle s magamat meggyőzni: édes mindegy ő-e a mester vagy más. A fogalmak átértékelődtek. Mester akkor, és mester ma, az kettő. Még akkor is, ha ugyanarról a személyről van szó. Talán bennem van a hiba... Az én megviselt idegeim. Pánikszerűen félek attól a ködtől. Menekülnöm kell, nyugalmat akarok s ennek oly csekély ára van! Helyezzenek át egy másik műhelybe. A rendesnél gyorsabban szedte a levegőt és mutatóujjával az asztal márványerezetének vonalát követte ide-oda, ide-oda. Éreztem, mondanom kellene valamit. Lassan, minden szavamat mérlegelve szólaltam meg. — Ha mindazt, amit most nekem elmondott, illetékes helyen megismételné, biztosra veszem, hogy megértésre találna. Valami okból mégsem szól... Felvillanó érdeklődéssel nézett rám. Attól tartottam, ha rossz helyre tapintok, megbánja, hogy problémáját feltárta előttem. — Talán még a tudata mélyén lappangó régi, főnök-alkalmazott viszony okoz gátlást... Egy pillantás arcára és láttam, nem azt mondtam, amit várt. Hangjában titkolt ingerültséggel szólalt meg. — Arra nem gondolt, hogy nem akarok neki ártani? És nem is tudok. Ha nem ferdítem el a tényeket, semmivel sem vádolhatom. Semmi konkrét dolgot nem hozhatok fel ellene a múltból, ami megmagyarázná, miért nem tudok vele égj műhelyben dolgozni. Magamat tenném nevetségessé. Ami pedig a mát illeti... Kitűnően végzi a munkáját s hozzá hasonlók sokan dolgoznak szerte az országban. Fúrjam meg, nagyítsak, színezzek? Nem fér össze velem. Ezért mondtam el itt, most magának. Az utolsó mondat keményen, szinte durván hangzott. Szégyenkezést éreztem s ezért az érzésért dühös voltam magamra, mert nem volt rá semmi okom.
