Irodalmi Szemle, 1961
1961/4 - Ordódy Katalin: Vallomás
Mégsem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy adósa maradtam ennek az embernek, csalódást okoztam neki. Ha nem is várt gyakorlati tanácsot, titokban mégis csak remélt tőlem valamit. — És most mi a szándéka? — érdeklődtem meglehetős csüggedt hangon. — Hm. Nem a szándékon múlik — irónia bujkált szavaiban. — Folytatom a munkám — rándított vállat — nincs egyéb választásom. — De van! Van! — mondtam izgalmamban sokkal hangosabban, mint ahogy szerettem volna, mert felvillant előttem egy lehetőség, amit ő maga említett mellékesen. Hitetlenkedő csodálkozás ült szemeiben, az én lelkesedésem pedig, amilyen hirtelen támadt, épp oly hirtelen lelappadt. Hiszen ezzel a lehetőséggel azért nem élt, mert nem akart. Jóval bizonytalanabbul folytattam, mint ahogy elkezdtem. — Ara gondoltam ___olyasmiről beszélt, hogy tanfolyamra jelölték. Nem igaz, h ogy idős erre, inkább kényelmes. Bizonyára értékes, fejlődőképes embernek tartják, különben nem küldték volna. Ha a múltban nyílik tanulásra hasonló alkalma, két kézzel is kap rajta. Nem gondolja, hogy a visszautasítása hasonlít a hálátlansághoz? Nem tudom különben, nem késő-e már erről beszélni, de látja, ez egyben kiutat is jelent. Többet nem mertem mondani, tudni akartam előbb, miként érintik szavaim. Erősen nézett rám, mint aki gondolkodóba esik valamin. — Nem, még nincs késő — szólt csendesen. Aztán, mint aki elhessegeti az egész problémát, homloka kisimult, mosolygott s ezzel egyszeriben idegen lett. — Sokáig terhére voltam az én jelentéktelen bajaimmal. Konvencionális udvariasságot tükrözött szava, arca, magatartása. Az ember, akit látnom engedett rövid időre, eltűnt mögötte. Kezet fogtunk s én még megpróbáltam felvenni a harcot ezzel az idegennel, a mögötte megbúvó másik emberért. — Nem volt terhemre. És köszönöm, hogy elmondta mindezt. — Éreznie kellett, hogy nem üres frázis, amit mondok. Mosolya, amellyel szavaimat nyugtázta, már őszinte mosoly volt. Aztán megfordult, elment az asztalok mellett és az üvegajtó becsapódott mögötte. Utánanéztem a barna svájci sapkának, az erős, kicsit hajlott hátnak és nagyon szerettem volna hinni, hogy beszélgetésünk nem volt egészen hiábavaló. A könyv, ha valóban jól és bölcsen van megírva, nemesíti a lelket és élesíti az ítélőképességet, gyógyír a szemnek, a bölcsesség tölcsére, mások gondolatainak és tetteinek tükre és a mieink jóravaló kalauza. Ha valamely nemzet jó könyvek sokaságával bír majd, fölvilágosult nemzet lesz. JÄN ÄMOS KOMENSKÝ