Irodalmi Szemle, 1961

1961/4 - Ordódy Katalin: Vallomás

feleségem is, mégsem jöttem haza, csak negyvenhat végén. Akkor már ott találtam a családot az apósoméknál a szomszéd faluban. Nem is örülhettek teljes szívvel a viszontlátásnak, mert hosszú hónapokig csak olyan voltam, se élő, se holt. Nem érdekelt semmi, se az asszony, se a család, magam se értem, miért mentem, s hogy jutottam haza. A lábaim vittek. Az élet folyt, mégpedig sebesen, az események rohamosan követték egymást, csak én nem vettem tudomást semmiről, olyan formán, mintha mindent az agyamra nehezedő sűrű köd mögül szemlélnék, ami bennem ült, fejemben, idegeimben s nem akart felszakadni. Hogy akkor miből éltünk, máig sem tudom pontosan megmondani. A feleségem meg az apósomék kereshettek valami pénzt, én meg naphosszat a lócán ültem. Az öregek aztán kaptak valami földecskét. Ez olyan nagy port vert fel a családban, hogy még az én ijesztő közönyömön is áthatolt. Nem volt maradásom többé, noszogattak, ösztökéltek a mezei munkára. Ha küldtek, hát mentem s csináltam, amit kellett. Később valahogy úgy adódott, hogy nem kellett annyira nógatni, tudtam milyen feladat vár rám s kezdtem magamtól is menni. Egyszer két zsák ocsút készítettem ki a pajta falához abból a célból, hogy elvigyem egy falubélinek, aki szopós malacot ígért. S látom csak a kislányt, amint jó fazékkal belemert az egyikbe s szórja kedvenc csibéinek. Rákiáltottam, hagyja az ocsút, mert azon malacot szerzek s ezért tisztességesen meg kell lennie a súlyának. Megrezzen a lányka, rámnéz nagy értetlenül, mert a hangomat is alig hallotta eddig és soha még rá nem kiabáltam. A feleségem, aki éppen az udvaron ment át, egyszerre a konyhaajtónak dől s rázza a zokogás. Nem tudtam, mi lelte, hiszen ujjal sem nyúltam a gyerekhez s ha meg is teszem, mindennapi eset az mifelénk. Később értettem meg könnyeinek forrását. Akkor kezdett remélni megint, hogy mégis ember lesz belőlem, mert végre törődtem valamivel, érdeklődést mutattam a munkám, az életünk iránt, terveztem már és számítottam, azaz lassan visszatérőben voltam az élők társadalmába. Igaza lett. Négyéves múlt a leánykánk, mikor kishúga született. Néhány évig még együtt gazdálkodtunk az öregekkel s ezalatt lassancskán valami egyre erősbödő nyugtalanság támadt bennem. Kezdtem visszavágyódni a szakmámba. Szép szakma volt, kitanultam, szerettem is s ettől fogva nem hagyott békén a gondolat. Sokszor forgolódtam álmatlanul. Látta az asszony is, hogy valami rág. Egyszer aztán előrukkoltam. A családnak nem tetszett a tervem. Mindenképpen igyekeztek meggyőzni, hogy oktalanság lenne újból megfogni a kalapács nyelét. Nem hallgattam rájuk. A szabadidőmet nézdelődésre, tapogatódzásra használtam fel, mint tudnám keresztül vinni szándékomat. Ügy éreztem, ebben az időszakban tért vissza belém az igazi, a régi erő, akarat, életkedv. Valóban meggyógyultam. Mikor a városban a gyár hirtelen növekedésnek indult s csakúgy szíttá magába az embereket, mert kellett a munkáskéz, én is jelentkeztem. Felvettek, mert a kitanult szakmunkásnak volt becsülete. Otthon az apósom még egy utolsó’ fogással próbálkozott. „Ha elmész — tömte komoran a pipáját egy vasárnap ebéd után — beadom a földeket a szövetkezetbe. Ügy is szüntelen agitálnak, hát hadd menjen. A nagy kontingens nyomorgatja az embert s mi öregek már nehezen tudunk helytállni. Hát csak menjen az a föld. Nem is lesz a gyerekeiteknek semmije.“ Őszintén szántam az apósom, én tudtam legjobban, mit jelent neki a saját föld, s szándékát, hogy szövetkezeti tag lesz, úgy dobta felém, akár a revolvert, amit miattam fog homlokához szorítani. A feleségem sírt, anyósom nem beszélt velem, de akkor én már keményen elszántam magam. Utazhattam volna minden nap, de mivel rosszban váltunk el, a városban maradtam. Ócska odú volt a szállásom, majd egy évig, végre kaptam lakást. Elhozhattam a családot, akiket eddig csak hetenkint láttam. Az idő az öregek megbékélését is meghozta. A szövetkezet még sem bizonyult öngyilkosságnak, ezt ugyan vonakodva, de azóta az apósom is beismerte. Én magam tisztességesen keresek, s velem is megvannak elégedve, mert nemrég iskolába akartak küldeni, s ez hát ugye kitüntetésféle. Nem mentem. Idős vagyok én már ahhoz. Jó így nekem, ahogy van. Ügy élek, amint azt valamikor elképzeltem. Míg most nemrégen történt valami.

Emberem itt elhallgatott és arca megint azt a töprengő és kínlódó kifejezést öltötte fel, mint mondókája elején. A hosszú bevezetés — amit fontosnak tar