Irodalmi Szemle, 1961

1961/4 - Ordódy Katalin: Vallomás

a szerelem. A hónapok teltével csak rányílt a szemünk, hogy nő a drágaság, nehezebb az élet. Az asszonnyal akkoriban már főleg a pénzről, a beosztásról meg arról tanakodtunk, hogy miképpen gyűrhetnénk le a tornyosuló gondokat.

— Ezekben az időkben a magam fajták, ha összeverődtek néha a kocsmában, vagy egyebütt, arról beszéltek, hogy ideje lenne a béreket is felsrófolni már egy kicsit, nemcsak az árakat. Egészen komoly ilyen irányú mozgolódásnak is neszét vettem egyszer. Hallottam arról a tüntetésről, amit a városban készítettek elő. Ügy gondoltam, magam is elmegyek, mert pajtásaim igencsak rábeszéltek, meg kötelességemnek is éreztem; nem becsületes dolog mással kapar- tatni ki a gesztenyét a tűzből. A mester ezt nem tekintheti személye ellen irányuló lépésnek. Mégis úgy fordult, hogy nem mentem. A tüntetést megelőző nap maga a mester tett említést a dologról: „Már nálunk is kezdik. Eddig legalább a vidéknek nem ment el az esze. Ipari alkalmazottak! A mi vidékünkön nincsenek gyárak. Kitől akarnak béremelést követelni? Tőlünk? Csak nekünk kell vesződni ezekben a nehéz időkben a beszerzéssel, adókkal, kimutatásokkal... Mindenféle megszorítás.“ — Csak beszélt, beszélt s a végén szinte beláttam, igaza van, nem lehetnek bérigényeink, csak a gyomrunkban van a hiba, ha korog. „Mert — magyarázta — belátom, ha a gyári munkások lépnek fel követelésekkel. Egy nagy üzemben egészen más a haszonkulcs. A nagytőke erős, a városokban pedig drágább az élet, mint nálunk, de azok, akik ellenünk kisiparosok ellen fordulnak éppen most, mikor örülünk, ha a víz felett tudjuk tartani magunkat és még kenyeret tudunk adni, azok megérdemelnék, hogy... idestova úgysem leszünk képesek a teljes létszámot foglalkoztatni.“

— Tudtam, ezekután szó sem lehet róla, hogy a tüntetésen részt vegyek. Ami a „létszámcsökkentést“ illeti, nem vehettem egészen komolyan, hiszen tele volt a kezünk munkával, alig tudtunk eleget tenni a rendeléseknek, de újra legénysorba érett egy inasunk, s ha úgy fordul, csak a távoli városban helyezkedhettem volna el. Mint házasembernek ez csaknem megoldhatatlan problémát jelentett. Naponta hajnalban útrakelni és későn este megérkezni a vonattal? Vagy csak szombat-vasárnap lássam a családot? Különélés dupla költség. Lakást szerezni ott lehetetlen. Beláttam, meg kell húznom magam, a tüntetésre nem mentem el. De még arra is jobban vigyáztam, hogy ne lássanak gyakran együtt azokkal, akiket a gazda „konspirátorok“-nak nevezett. Ő maga távol tartotta magát minden politikai mozgalomtól. Tauszig boltos példáját követte, akinek jelszava szerint üzletember és katona számára tilos a politika. Azért mégis elvitték szegényt, soha sem jött vissza. Tudomásom volt róla, hogy két párt is megkísérelte a mestert beszervezni, de nem állt kötélnek. Pedig nehéz volt a jegyző úrnak, később pedig az uradalmi gépésznek nemet mondani. Látszott rajta, hetekig nyugtalankodott, maga sem tudta eldönteni helyesen tettese, hogy kitartott elve mellett, mert könnyen árthat neki, ha valamelyik korifeus megneheztel rá.

— Történt egyszer — úgy negyvenhárom nyarán lehetett —, hogy kézbesítették a behívóját. A mesterné vörösre sírt szemekkel járt-kelt egész nap. Szaladgáltak fűhöz-fához, a mester komor méltósággal intézkedett. A műhelyt reám bízta, de mindent az asszonnyal kellett megbeszélnem. Harmadnap útra kelt. Sokan útra keltek már a faluban ő előtte. Csodálkoztam, hogy én még mindig helyben ülök, akár segédszolgálatos létemre is, s mikor a mester kezét nyomogattam részvéttel az utazáskor, bizony alig fojthattam el pillanatnyi biztonságomon érzett örömömet. A mesterné első két nap sóhajtozott, majd kifújt a házból, de harmadnap nyoma sem volt nagy bánatának. Nem értettem a hirtelen változást, csak a hét végén eszméltem, mi is történhetett, mikor a mester széles mosollyal beállított.

— Minek szaporítsam a szót. Elgondolkoztam a történtek felett, s rájöttem valamire, amit addig nem láttam világosan. Vagyis, hogy az én mesterem nagyon okosan, ügyesen nyergelte meg a lovat. Hol egyszerű, küszködő, a potentátoknak és a viszonyoknak kiszolgáltatott kisiparos volt, hol pedig befolyással bíró tekintélyes polgár, akinek a szava, vagy a zsebe, ha úgy fordul, nyom is a latban valamit. A mellét düllesztette ki, vagy a nyakát húzta be aszerint, ahogy a szükség kívánta. Három hónap sem telt el, nekem kellett bevonulnom. Sírt az én